"Micimackó! Mi van, ha egyszer elkövetkezik egy olyan nap, amikor el kell válnunk? – Ha együtt válhatunk el, akkor semmi kifogásom ellene." Ismerős ez az idézet? Talán az egyik legkedvesebb néhány sor az egyik legkedvesebb könyvből. S hogy miért ezt választottam? Elmesélem!
Elengedés? Nem ismertem
Igaz, én találtam ki e cikk témáját, mégis pont én vagyok az, akinek nehezen megy az elengedés. Bika jegyben születtem, aki az örök ragaszkodó és biztos van még jó néhány tényező, ami nehezíti a dolgomat.
Sosem értettem, és átérezni sem tudtam, mi az, amikor azt tanácsolják, hogy engedjem el a ragaszkodásomat. Valahogy úgy élt bennem, hogy a körülöttem lévő emberek, dolgok az enyémek, és úgy csapódott le bennem, hogy ha elengedem a ragaszkodásomat, akkor ezzel együtt jár, hogy elengedem mindazt, amit vagy akit szeretek. Ragaszkodásomat valójában fel sem fedeztem. Keserves események kellettek, amik ráébresztettek, mennyire fáj, ha valaki már nincs az életemben. A tárgyak másodlagosak, persze van imádott táskám és van kedvenc gyűrűm. Ezek legalább pótolhatók.
Csak szorítottam és szorítottam
Szóval eljött az a pont, amikor elkezdtem magamat kívülről látni, és csak azt éreztem, hogy szorítani akarok valakit, mellette lenni, mert oly jó vele, mert olyan érzésekig emel, amik nélkül nem tudok élni. Ami jó nekem.
És vajon neki is jó volt ez? Ide írnék egy nevetős smiley-t, így a választ rögtön tudjátok. Ő elmenekült.
Ez az eset megmutatta, hogyan és milyen mértékben vagyok ragaszkodó, illetve tudok elengedni. Nagyon és semennyire. Az történt, hogy számomra lett fojtogató a helyzet, hiszen én voltam legtöbbet magammal, én éreztem ezeket és aztán csak menekültem a saját érzéseim elől.
Fel kellett fognom, ésszel meg kellett értenem, hogy ez a valami, ami működik bennem, rombol, megfojt, őt is, engem is – pedig úgy értelmeztem, szeretek. Szerettem is, de a ragaszkodás bekapcsolt, mert akartam őt.
Milyen súlyok ezek!
Szeretni és szeretve lenni, szabadon!
Amikor elkezdtek ezek a láncok leesni rólam, már magam nem bírtam cipelni, annyira nehéz volt. Akkor felismertem, mit is jelent szeretni. Szeretni annyi, mint elengedni. Engedni a másikat, hogy létezhessen, hogy neki jó legyen – ne csak nekem, például az ölelni akarásommal.
Persze összefonódhatunk, de ha akarásból születik, nem fog jólesni – ha szeretetből születik, mindenki örömét leli majd benne.
Mert más az indíttatás. Szeretni annyi, mint figyelni a másik emberre, bízni és hinni benne. Tiszta szívvel, őszintén, nyitottan. Ha teret adok, lesz helye az ő érzéseinek is, vissza tud térni, le tud mellém ülni.
Na és hogy miért ragaszkodunk? Mert azt hisszük – azt hiszi az egónk –, hogy nélküle semmik vagyunk, csak vele vagyunk teljesek, vele érezzük azt a "valamit". Legyen szó emberről, tárgyról, érzésről, függőségről. Ez persze nem igaz. Önmagunkban, apró pislákoló lángokként is értékesek és szerethetőek vagyunk. Ezt lenne fontos végre megéreznünk mindannyiunknak.
Hiába, az élet a legnagyobb tanító, nekünk csak figyelmes és éber diákoknak kell lennünk.
