Amikor először szántam rá magam a futásra, szürkére vettem a figurát. Komolyan, a lehető legsemlegesebb színű melegítőkbe bújtam. Szürkébe, drappba, barnába, még a sapkám is homokszínű volt. Ne lásson, észre ne vegyen senki, hogy futok. Mintha kínos lenne a dolog. Kicsit furcsa érzés volt. Szégyelltem magam a mozgás miatt, ezért elrejtőztem.
Nem tudom, hogy más is így élte-e meg az első néhány alkalmat, én így. Nehéz volt vállalni, hogy izzadok, hogy nyögök, hogy nem bírok ötszáz métert egyfolytában végigfutni, meg hogy néha legszívesebben elsírnám magam. Volt, hogy el is sírtam. Szóval ezért a rejtekruha és a rejtőszínek. Azt hiszem.
A Még idén! kampány üzenete szerint már egészen kicsi dolgokkal is sokat tehetünk az egészségünk érdekében. Pár száz méter futás, egy furfang az ezer éve ismert receptben. Egyetlen összetevő elhagyása vagy lecserélése is segíthet.
Az is, ha vállaljuk önmagunk, és az is, ha színesebben látjuk a világot, ha nem rejtőzünk mi sem tovább, ha bátran vállaljuk, hogy elértünk érettségünk olyan fokára, ahol igenis számít az egészségünk. De nekem se volt könnyű és most sem az.
Én szürkében, más napszemüvegben
Az is előfordult, hogy ha autó ért a hátam mögé, akkor leálltam, nem futottam – „én aztán nem csináltam semmit” alapon –, csak sétáltam, amíg el nem haladt mellettem a jármű. Teljesen mindegy volt, hogy ismerős ül az autóban vagy vadidegen. Annál is inkább, mert a vonatok közeledtével is leálltam a futással, pedig elég kicsi volt az esélye annak, hogy bárki rám ismer, ujjal rám mutat a vonat ablakából: nicsak, te meg futsz???
Nem tudom, miért volt ez olyan vállalhatatlan. Fizikai gyengeségem miatt? Hogy nem sprinteltem azonnal egy húszast? Hogy még most is távol áll tőlem a félmaraton, de akkor elképzelhetetlen volt számomra? Vagy nem akartam, hogy esetlen mozgásom közben lásson meg más?
Pedig láttam, futnak mások is. Sokan napszemüvegben akkor is, ha felhős volt az ég – már tudom, a kezdet kezdetén jártak akkor ők is. Én szürkébe bújtam, ők napszemüveggel takarták az arcukat.
Ma már tudom: nem leli senki az én kínlódásomban örömét
Később lekerült a szemüveg róluk, én meg elkezdtem színezni a ruháim. Először a sapkám lett fehér. Aztán piros. Majd a melegítőfelsőm cseréltem le. Száműztem a szürke felsőt és élénk türkizkékre váltottam. Imádom. Sokkal jobb a kedvem, ha reggel azt húzom magamra. Mos már azt se bánom, ha valaki lassít a hátam mögött, nem az jut eszembe, hogy kínlódásomban leli örömét. Konstatálom: egy időben, éppen ott együtt közlekedünk. Majd megkerül, vagy lejjebb megyek én néhány métert és közvetlenül a parton futok tovább. Színesben, színesebb gondolatokkal, mint az elején.
Azért még nyögök, sokat lihegek, de van esély arra, hogy könnyebb lesz minden. Főleg, ha végre megvehetem azt a narancsszínű futócipőt, amit kinéztem magamnak. Ha az enyém lesz, abban futok tovább. Fussatok ti is velem. Színesben. Akár az ünnepek alatt is.
Nem tudom, mikor, de az már biztos, hogy tönkrevágtuk a húsvétot. Nem ünneplünk már otthon, a hagyományok kiveszőben vannak, és azt sem tudnám már megmondani, mikor kezdtek zárt ajtókon kopogtatni a locsolkodók, de az biztos, hogy ez vezetett ahhoz, hogy a locsolók is inkább wellnesshétvégére mentek húsvétolás és locsolkodás helyett.
