Emlékeztek még, mikor a szüleitek feltették azt a kérdést nektek, hogy mik lesztek, ha nagyok lesztek? Annyira tudtuk akkor sorolni: tündérkirálylány, tanító néni, doktor néni, űrhajós, gitáros a zenekarban. Aztán később ez a kérdés egyre nagyobb súllyal nehezedett rátok, azzal a súllyal, hogy ideje eldöntenetek, mivel akartok foglalkozni egész életetekben.
Mert így volt. A szüleink még életük végéig ugyanott dolgoztak, és akkor még az is becenévnek számított, ha valakit a szakmáján hívtak, mert tudták, kiről van szó. A pék, az ügyvéd, az orvos. Mi meg érettségi előtt ökölbe szorított talppal stresszeltünk azon, hogy megtaláljuk álmaink karrierjét. Az eminens arra ment, amire mindenki elvárta: jog, orvosi, mindenki más meg, akit semmi sem érdekelt, találomra rábökött valamire, amiről úgy gondolta, hogy az ő.
Hobbija a diplomagyűjtés
Igen, gyakran megkapom ezt a környezetemtől, most, hogy a harmadik diplomámért teperek. Pedig, esküszöm, nem terveztem ennyit tanulni, csak elkapott a gépszíj. Már gyerekkoromban szövetséget kötöttem a betűkkel és a könyvekkel, így elég egyértelmű volt a novellák írogatása után, hogy újságíró leszek. Gondoltam, az írósdit meg majd azzal csinálom párhuzamosan.
Aztán máshogy hozta az élet: kiállítást szerveztem, belekóstoltam a marketingbe, imádtam a startupok világát, és a gyógypedagógia is nagy szerelem lett az életemben. Azt már szinte le se merem írni, hogy gyerek mellett tök jó lenne majd scrapbookozni kicsit, esetleg a pszichológiába is belevetni magam jobban. És hát, ha kreatívkodni kell, vagy rendezvényt szervezni, nos, abban is elkap a flow.
Szóval, ha most megkérdeznék, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt mondanám: inkább mi nem?
Nem olyan meglepő dolog ez ma már, mikor a karrierek útvonala nem egy egyszerű vonal, hanem szaggatott vonalak összessége. Egyre többen vannak, akik úgynevezett patchwork-karriert futnak be, azaz örökös újrakezdők, polihisztorok, életük végéig tanulnak, képzik magukat, és több területen is sikert sikerre halmoznak.
Számukra nem ismeretlen a folytonos újrakezdés, a munka nem kötelesség, hanem önmegvalósítás, ahol megmutathatják, mennyire talpraesettek, és lubickolnak a kihívások adta feladatokban.
Persze, ezen kívül egy egyszerű oka is lehet a több lábon álldogálásnak: a biztonság. Hallássérültként és mozgássérültként én is tudom, ha kidobnak valahonnan, nem állhatok be pultosnak valahová. De amúgy is, ki nem igyekszik ma már több lábon állni, ha megélhetésről van szó?
A patchwork-karriernek egyébként is megvan a maga előnye: örökös utazás és kaland, új embereket ismertek meg, új inspirációk érnek, amik új ötleteket hívnak elő belőletek. Olyan sokat ad a személyiségetekhez, és olyan kompetenciákra tesztek szert, amikkel megint csak még több dologra lesztek képesek, még több lehetőség nyílik meg előttetek. Folyton újjászülettek a saját hamvaitokból, mint a főnixmadár.
Persze megvan a hátránya is: a túlterheltség, az örökös újrakezdés frusztráltsága, a sok munka. Nem való ez mindenkinek, aki nem bírja, elveszik a részletekben, elfelejti, hogyan mélyedjen el egyvalamiben, és könnyedén megmaradhat középszerűnek. Mindenki maga dönti el, milyen életre, karrierre hivatott, és hogyan fér bele ebbe a család. Van, aki úgy gondolja, sehogy, pedig baba mellett igazán újrakezdés az élet, gondoljatok csak az újratervező anyukákra, akik sosem gondolták vállalkozó típusnak magukat.
Egy patchwork-karrierista élete során az igazi kihívás szerintem az, hogy azt a sok-sok területet, képességet, amit elsajátított összeolvassza valamibe, ami igazán ő, amit igazán szeretne. Azok a szálak, amelyeket kienged magából egy patchwork-karrierista, össze fognak érni valahol, valamikor.