Apróságok, titkok, olcsó kis trükkök és elhallgatások a család valamelyik tagja, legtöbbször az édesapa elől. Aki közismerten „túl szigorú”, "úgysem értené meg”, valamint „úgyis megakadályozná, nem engedne el, vagy nem engedné meg”. Azt a bizonyos fontos dolgot, amit viszont a másik szülő igen. Az engedékenyebb igen, akivel szövetségre lehet lépni, összesúgni, összebúgni a harmadik fél háta mögött.

Andrea apja igazi zsarnok – ezt mondják róla a családtagok –, ezért valóságos családi, földalatti hálózat szövődött. Falaznak egymásnak a gyerekek és falaz nekik az édesanya is, ha a gyerekek buliba akarnak menni, vagy új ruhát szeretnének, esetleg ott akarnak aludni valaki másnál. Néha a nagyszülőket is bevonják, akik alibit biztosítanak, vagy váltig állítják, az új ruhát, cipőt az ő adományukból vásárolták, és még véletlenül se a konyhapénzből csípte le az anyuka.

Persze belefuthatunk ennél nagyobb horderejű dolgok eltitkolásába is, például, hogy a már egyébként nagykorú, de még szüleivel élő lány évek óta fogamzásgátlót szed és aktív szexuális életet él a barátjával, aki azonban hivatalosan még soha nem aludhatott a kedvesénél. Ha a lány alszik nála, akkor meg egyértelműen hazugságokkal leplezik az együttalvást.

Árulkodó azonban az ilyen rendszer és nem visz előre. Nem jó minta, még akkor sem, ha pillanatnyilag működőképesnek bizonyul, ha a napi feszültséget megelőzi, ha kihúzzák a helyzet méregfogát vele. Azt üzeni, hogy az őszinte kommunikáció hatástalan, hogy el kell fogadni a helyzetet, el kell fogadni az esetleg tényleg basáskodó szülő tilalmait. Hogy hitelesíteni kell az esetleges elnyomást, ahelyett, hogy akár összefogva vagy egyedül, de bátran és nyíltan szembehelyezkednénk vele.

Természetesen nem könnyű az ellenállás, és könnyebb, járhatóbb útnak tűnik a közös titok, a szövetség is, és néha – főleg, ha nem elnyomásról, csak kényelmetlen beismerésről lenne szó – még filozófiát is gyárthatnak a titkolózó felek a harmadik kárára.

Túl komolyan venné, ezt csak a nők (fiúk) érthetik meg…

Egyértelműen nem egészséges az a családi rendszer, ahol valamilyen oknál fogva a benne élő tagok egy része arra kényszerül, hogy kijátszanak valakit, ahol elfogadott a rendszeres hazugság és eltitkolás. Akkor is káros, ha nem derül ki és nem szalad botrányba a történet.

Még nehezebb a helyzet feldolgozása akkor, ha mondjuk a gyerek érdekében szövetségre lépett szülő a kiderülés pillanataiban kihátrál a történetből, és ha nem is fúj egy követ majd a másik szülővel, de nem is vállalja részét a történtekből.

Komoly bizalomvesztés ez a gyerek számára, aki úgy érzi, magára marad, a szövetségből kihátráló szülő viselkedése pedig komoly értékválságot okozhat benne. Mert akkor most szabad hazudni vagy sem, ki mellett áll a szülő? Ez akkor most árulás vagy sem? Kivel szemben történik árulás? Azzal szemben, akinek a háta mögött szövetséget kötöttek, vagy a másik szülő részéről, aki kihátrál a konfliktusból, magára hagyva a gyereket?

Forrás:

Pexels

Amennyiben a szövetkező szülő (aki azért persze nem mindig az édesanya) mégis vállalja felelősségét a hazugságban és konfliktusba keveredik a másik féllel, szintén okozhat problémát a gyereknek, akinek ekkor a bűntudattal kell megküzdenie, mert lám, most miatta került bajba az a másik.

A bűntudat egyébként is fontos kísérőeleme a mindennapoknak akkor, ha a tagok egy része az egyébként szeretett családtag ellen / érdekében… ("Jaj, ne fárasszuk vele, csak felzaklatná") köt érdekszövetséget.

Talán jobb az őszinteség akkor is, ha az kínos, ha az konfliktushoz vezet. Talán az alapkonfliktust kellene kiiktatni, szabályokat lefektetni, párkapcsolati jogokat érvényesíteni, egyensúlyra törekedni.

Különben a gyerek az előző mintát viszi tovább, és meglehet, felnőttként majd az ő kárára szövetkeznek családtagjai, vagy szövetkezhet a „gyengékkel” egy életen át, ahelyett, hogy őszintén vállalná igényeit.