Ilyenkor általában világmegváltó matekozásba kezdünk. Számoljuk, hogy mikor, mit, mennyit ettünk. Na, meg azok a kalóriák. Hát, igen. Aztán eszünkbe jut, hogy edzeni sem voltunk annyit, mint korábban. Meg amúgy semmit nem tettünk azért, hogy megtartsuk a számunkra tökéletes alakot. Vagy annak a látszatát.
A helyzet az, hogy mikor elkezdünk igazán élni, nem különösebben foglalkozunk a súlyunkkal és nem zavar minket, ha eggyel nagyobb méretű nadrágot kell venni. Eszünk, amit eszünk, jól érezzük magunkat és ösztönösen válogatjuk meg az ételek mennyiségét és minőségét. Nem problémázunk kajával kapcsolatban semmin. Aztán jön valaki, aki közli, hogy egy kicsit talán teltebbek vagyunk, mint kéne és ha soványabbak lennénk, biztos jobban állna rajtunk a ruha. Hát, köszi.
Az előbb említett tanulmányban 14 000 embert vizsgáltak, 23 és 45 éves kor között.
Eszerint pedig arra jutottak, hogy azok, akik azt hiszik magukról, túlsúlyosak, meghízhatnak.
Miután megkaptuk a “nem vagy túl sovány” kritikát, egyből bekattanunk. Máshogy látjuk magunkat a tükörben, bebeszéljük, hogy kövérek vagyunk, nem áll jól semmi, nem nekünk való a szoknya vagy a szűk farmer. Elkezdünk lógós cuccokat hordani, kicsit elhagyjuk magunkat és beletőrődünk a testképzavarunkba. Elkezdünk fogyózni, diétázni, edzeni, koplalni és napokig kínozni magunkat a nem evéssel. Tudom, mert én is ezt csináltam.
Amikor már teljesen a fogyás megszállottjai leszünk, direkt felejtünk el enni. Ilyenkor pedig napokig éhesek vagyunk. Álldogállunk a mérlegen, számoljuk az eltelt időt, a kalóriákat, a kilókat. Ahogy pedig azt látjuk, fogytunk 2-3 kilót, egyből a hűtő felé sétálunk. Telezabáljuk magunkat. Mert fogytunk és most megtehetjük, hogy annyit együnk, amennyi csak jólesik, sőt többet is. Eszünk, ameddig bírunk. Pár percig nem félünk az ételtől, a súlyfeleslegtől. A végén pedig azon kapjuk magunkat, hogy a koplalással leadott kilók fél óra alatt vissza is kerülnek oda, ahonnan lekerültek.
