Nem vagyok az a kifejezetten csit-csetelős, csevegős típus, sőt, sokszor bújok Mogorva Márta bőrébe, de amikor olyan passzban vagyok, szeretek csevegni. A patikában, az eladóval, a pincérekkel, a sorban előttem vagy mögöttem állóval. Nem tart az egész egy percnél tovább – sokszor van, hogy annyi se. De utána jobban érzem magam.
Elégedettség. Ez az, amit a Cambridge-i Egyetem és a Brit Columbiai Egyetem kutatói is kiemeltek egy tanulmányban. Mivel társas lények vagyunk, szükségünk van arra, hogy figyeljenek ránk, és felvegyük a kapcsolatot másokkal. Ezt az igényt már néhány perces, tulajdonképpen felszínesnek is mondható beszélgetés is kielégíti.
A kutatók szerint ha ez mindennap bekövetkezik, azaz mosolyogva beszélgettek picit a kasszában ülő hölggyel vagy úrral, bókoltok annak, akit az előbb meglöktetek a buszon állva, váltotok néhány mondatot azzal, aki az előbb segített leemelni a babakocsit a vonatról, nemcsak általában lesz jobb a közérzetetek, hanem jobban tűritek majd a stresszt is.
Ahogy azt a tudósok elképzelik. Mert leírva mindez nagyon egyszerű, de azért nem megy ilyen könnyen. Kezdjük mindjárt ott, hogy a small talk sokaknak okoz problémát. (Léteznek persze természetükből fakadóan nagyon barátságos, nyitott, kedves, érdeklődő emberek, akik valószínűleg csodálkozva olvassák a cikket – minek pontokba szedni azt, hogyan elegyedjünk szóba idegenekkel?)
Vannak, akik szerint az egész felszínes csevej, nem ér annyit, hogy egyáltalán kinyissák a szájukat. Minek arról beszélni, ami nem ad hozzá az életükhöz semmit? Mások egyszerűen nem érdeklődnek mások iránt. Pont. És vannak olyanok is, akiknek egyszerűen nehezükre esik beszédbe elegyedni, mert leblokkolnak, félnek, hogy hülyeséget mondanak. Pedig ha szingliként esküvőre vagytok hivatalosak, csak a házigazdát ismeritek egy buliban, vagy életetekben először találkoztok valakivel, akkor a small talk egyszerűen megkerülhetetlen.
Szerencsére annyi cikk és könyv született már a témában, hogy nem okozhat gondot, hogy felvértezzétek magatokat a csevegős eseményekre.
1. Mosolyogjatok!
Valószínűleg tudjátok, hogy ha nincs túl jó kedvetek, mégis mosolyogtok, akkor valahogy mégis jobb kedvetek lesz. Megváltozik a tartásotok, a hangotok, kedvesebbek lesztek. Amikor csak tehetitek, mosolyogjatok. Így mondjuk valószínűleg többen is akarnak majd veletek beszélgetni, de pont erre jók ezek az események, nem igaz?
2. Emlékezzetek a nevekre!
Arról már írtunk, hogyan jegyezzétek meg azok nevét, akiknek bemutatkoztok. Ezekben a helyzetekben vessétek be a tudást. Hálás lesz mindenki.
3. Addig maradjatok, ameddig szeretnétek – de addig se nyomkodjátok a telefont!
Ne érezzétek a kényszert, hogy valahol kötelező maradnotok az esemény végéig. Nem az. Viszont ha már ott vagyok, legyetek ott lélekben is! Ne kapaszkodjatok az okostelefonba és a helyzeten kívüli világba.
Amúgy pedig nagy szabadság az, amikor az ember a buli közepén, a csúcsponton mondja azt, hogy nem várja meg a buli végét, hanem a legjobb rész emlékével szeretne távozni. Persze, van olyan helyzet, amikor nem hagyhatjátok csak úgy ott a barátnőtöket, de ezek lehetnek a kivételes alkalmak. A döntés, hogy mikor hagytok ott egy eseményt, legyen a tiétek.
4. Ne arra kérdezzetek rá, amit a Facebookról is megtudtok valakiről!
A szokásos „mi újság?”, „és te honnan ismered a házigazdát?”, „honnan jöttél?”, „hol laksz?”, „mi a foglalkozásod?” körök helyett próbáljatok mást kérdezni. Ez éppen elég meglepő lesz.
Mondjuk: „Mi volt a legérdekesebb dolog, ami ma történt veled?”, „Mi volt a mai napod fénypontja?”, „Tudod, mit jelent a neved?”, „Mire emlékeztet téged ez a helyszín/ház?”, „Láttad, hogy vörösre festették a falat? Te el tudnád képzelni a saját lakásodban?”
Ez, a negyedik pont egyébként már az úgynevezett smart talk – legalábbis így hívja Omid és Pete, a Google két munkatársa a moonstorming.com-on megjelent írásukban. Ők mondjuk olyan beszélgetésindító kérdésekkel végeztek kísérletet, amelyeket Magyarországon csak kevés környezetben tudok elképzelni, de ki tudja…
Ilyenek:
Milyen lehet az a helyzet, amikor a beszélgetőtársatokról azt sem tudjátok, hány éves vagy mi a foglalkozása, de már arról beszélgettek, milyen hajú nőkre bukik, vagy éppen mi volt a legrosszabb rémálma, amelyre emlékszik. Omid és Pete azt vallják, így nemcsak valami különlegeset tudnak meg a másik emberről, aki esetleg egy nap majd a barátjuk vagy a kollégájuk lesz, hanem ez számukra is egyszeri és megismételhetetlen lehetőség arra, hogy benyomást tegyenek másokra és megjegyezzék őket. Vannak olyan helyzetek, ahol erre valóban szükség is lehet.
Túlerőltetni viszont nem kell semmit – és ezt már nem ők mondják. A mai világ ugyan az extrovertáltaknak kedvez, de az introvertált személyiségekre is ugyanúgy szüksége van a társadalomnak. A befelé forduló személyiségeket talán Susan Cain remek TED-előadása győzi majd meg arról, milyen nagy szerepük is van a világban.
Susan arról mesél, sokkal több lehetőséget kellene hagyni az introvertáltak kibontakozására, a magányos alkotásuk megélésére, a négy fal közötti kreatív munkájuk számára. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az introvertáltakat teljesen fel kell menteni a csoportmunka vagy a másokkal való kommunikálás alól. Inkább azt, hogy meg kell érteni és el kell fogadni, ha valaki csak kevés ideig érzi jól magát egy nagyobb közösségben, és aztán szeretne hazamenni. Vagy inkább szívesebben beszélget egy eldugott sarokban kettesben egy házibuliban.
Egy kicsit olyan ez, mint a jin-jang egyensúlya. A világ az introvertáltak és extrovertáltak együttes jelenlétével és egymás elfogadásával lesz kerek. (Világbéke.)