Az ismerkedés eleje majdnem olyan, mint egy állásinterjú. Megpróbálunk minél többet megtudni a másikról, hogy megbizonyosodjunk arról, egy kávénál hosszabb ideig összeillünk-e.

Hallgatózás. Erről a szóról annyi minden jut eszembe, hogy hirtelen összetódulnak bennem az emlékek. Ha ezt a szót forgatom a számban, mindig egy fül jut eszembe, és egy oda hajló száj. Persze, mindig éhes maradok a kíváncsiságtól, én az elsuttogott dolgokról mindig lemaradok.

Voltatok már olyan helyzetben, hogy előbb tudtatok egy rossz hírt a barátotokkal vagy barátnőtökkel kapcsolatban, mint ők? Láttatok vagy hallottatok valamit, amit nem kellett volna – vagy épp kellett volna, csak most fogalmatok sincs, mitévők legyetek. Váljatok vészmadárrá és közöljétek a hírt, vagy hallgassátok el? Esetleg szép lassan adagoljátok? Mi a helyes döntés?

Nem vagyok az a kifejezetten csit-csetelős, csevegős típus, sőt, sokszor bújok Mogorva Márta bőrébe, de amikor olyan passzban vagyok, szeretek csevegni. A patikában, az eladóval, a pincérekkel, a sorban előttem vagy mögöttem állóval. Nem tart az egész egy percnél tovább – sokszor van, hogy annyi se. De utána jobban érzem magam.