Imádok halogatni. Mindent az utolsó pillanatban kezdek el. Megtörtem a hagyományt: egy nappal előbb nekiálltam a beadandónak. Megírtam és elküldtem a tanárnak.

Hatalmas kétségbeesések közepette – hogy már 11 óra és még nem történt szinte semmi – üldögéltem az ágyamon és merengtem a semmin. Aztán megszólalt a telefon. Legnagyobb bánatomra nem azért kerestek, mert nyertem ötmillió forintot. Az exem hívott. Felvettem.

A volt barátom azért hívott, hogy nincs-e kedvem strandra menni. Alapesetben a válaszom az lett volna, hogy “kérdésben a válasz”. De itt is igent mondtam. 

Szeretek vezetni. A kocsiban épp nagyban vonyítottam a kedvenc számom dalszövegét, amikor ismét hívott az exem: el tudnék-e menni érte. Hát, hogyne.

Délután kettőkor kezdtünk éhesek lenni. Megtámadtuk a büfét a strandon, én egy hatalmas lángosnak estem neki. A büfésnő pedig fizetés előtt megkérdezte, adhat-e még valamit. Persze, még egy vizet is kérek. Majd jött a következő: kávét esetleg? Két szemforgatás között igent mondtam.

.

Csodálkoztam is, hogy már majdnem jól érzem magam. Aztán jött a csapás. Az exem belekezdett a monológjába. Tudtam, hogy nincs menekvés és fel fogja vetni a békülési opciót. Ha annyiszor lett volna ötösöm a lottón, ahányszor az ilyen megérzéseim bejöttek, valószínűleg pénzben úsznék és nem egy nagyikkal teli medencében. Megkérdezte. Bevallom nőiesen, csaltam, és kitértem a válasz elől: “majd holnap megbeszéljük.”

Nem, drágám, nem akarlak hazavinni, de elviszlek. Persze.

Miután én is nagy nehezen hazakeveredtem a fárasztó strandolás után, összegeztem a nap történéseit. A tanulság az, hogy reggelizni kell. A másik az, hogy egyszerűen nem lehet mindenre igent mondani. Mintha az emberben lenne egy gát (más néven a józan ész), ami nem hagyja, hogy rosszul döntsünk.

Ez így van. Rengeteg lehetőség, amik nemcsak a napjaidat, de az elkövetkezendő hónapjaidat, éveidet is befolyásolhatják. Az, hogy egy napig igent mondtam mindenre, megérte: most már tudom, hogy miért fogok egy-két dologra továbbra is nemet mondani.