Minden második házasság válással végződik, talán ezért sem lepett meg annyira, hogy az enyémnek is vége szakadt egy ponton. Persze, mint minden válás, a miénk is szomorú és tragikus volt, de egész jól jöttünk ki belőle. Nem utáltuk meg a másikat legalább annyira, hogy képesek maradjunk közösen gyereket nevelni. Márpedig gyereket nevelni nagyon is akartunk, mindketten imádjuk a kislányunkat.

Négy év házasság után elváltunk, és úgy voltam vele, hogy oké, nem így terveztem, de katona dolog. Optimista voltam, harmincöt évesen fiatalnak éreztem magam és reméltem, hogy pár év múlva a válást ahelyett, hogy hatalmas kudarc érzést keltené bennem, inkább életem legjobb döntésének fogom tartani. Annyi szuper történetet hallottam influenszerektől, akik egy durva szakítás után talpra álltak, és hamarosan kiteljesedtek önmagukban, a karrierjükben és nemsokára egy szuper pasit is kifogtak.

A társadalom azonban másképp gondolta. Az első pofon akkor csattant, amikor a munkahelyemen kitudódott, hogy a férjemmel szétmentünk, ő elköltözött, és Liza egy hetet velem, egy hetet pedig vele tölt. A cégünknél a legtöbb kolléga a huszonöttől negyvenötös korosztályba tartozik, elég fiatalos a szemlélet és a hangulat is, ezért lepett meg, amikor leplezetlenül sajnálkozó pillantásokat kaptam, és reggel a szokásos hangsúly helyett lassan, elnyújtottan, felvont szemöldökkel kérdezte a közelemben ülő kolléganő: “Hooogy vaaagy?” “Jól” – néztem rá teljesen gyanútlanul, de mire észbe kaptam, már egy szónoklat közepén járt arról, hogy mostantól a gyerekemnek kell élnem, majd az boldoggá tesz, és nem baj, ha többé nem vagyok kíváncsi a férfiakra. Javában hümmögtem, és nem is nagyon fogtam fel mit mond, miközben bekapcsoltam a számítógépem, és beleittam a kávémba.

Bukott nő vagyok, nem tudtam a házasságomat egyben tartani, ezért jobb ha feladom, felnevelem a gyerekem és mindeközben inkább a magányt választom? Kötve hiszem. Lizának jó sora van, élvezi, amikor velem van, és annak is örül, amikor az apukájával lehet. Amikor nincs velem, persze szomorú vagyok, de nem fogok besavanyodni, minden percet kihasználok, ha úgy jön ki, barátokkal, ha úgy, akkor egyedül szórakozom.

Persze, mint minden válás, a miénk is szomorú és tragikus volt, de egész jól jöttünk ki belőle.

Forrás:

Pexels

Egy jólsikerült este másnapján átugrottam a szüleimhez, és csevegés közben megemlítettem milyen jó volt a buli. Semmi extra nem történt egy harmincasokkal teli házibuliban, és pláne nem részleteztem túl az egészet anyámnak, de ő nekem szegezte a kérdést: “Nem túlzás ez egy kicsit? Szinte minden este bulizol már… Nem érzed, hogy kiöregedtél?” Először is, nem bulizom minden este, másodszor miből kellett volna pontosan kiöregednem? Abból, hogy barátaim legyenek és esténként elhagyjam a lakást?

Persze értem, hogy nem törtem össze “eléggé”, és a szüleim generációjában, ha egy nő elvált, vagy megözvegyült, vége volt a történetnek. Miután a nagyapám eltűnt a hadifogságban, a nagyanyám felnevelte a gyerekeit, majd együtt lakott anyámékkal, és így öregedett meg. Keményen dolgozott, az ő generációja nem pihent, és a szórakozást sem ismerte. Ez lenne felém is az elvárás?

Elvárások így vagy úgy, én nem a szomorúságot választom. Szeretném a következő időszakot magamra fordítani, előre lépni az önismeretben, önmegvalósításban, és jól érezni magam. Nem érdekel, hogy ki rosszalja, akkor is van életem.

Évi történetét Király Etel írta le.