Egyéb kategória

Az egész életemet belengi anyám mentális betegsége

Évtizedeken át senkinek sem tűnt fel anyám állapota, csak amikor már túl késő volt. Most rajtam áll, hogy fel tudom-e dolgozni a traumákat.

vous - 2022.04.10.
Az egész életemet belengi anyám mentális betegsége

Mióta az eszemet tudom, az anyám mentális problémái körbelengték az életemet. Kisiskolás koromban, amikor jó jegyet kaptam, a szeme sem rebbent, de amikor rosszat, éktelen haragra gerjedt, és repültek a kezébe akadó tárgyak. Húsz perccel később már a legjobb barátjának szólított, és órákon át palacsintát sütött nekem a konyhában.

Az állapotát úgy tudnám leírni, mint egy szénakazlat, aminek egy szikra is elég, és percek alatt lángokban borul. Volt olyan, amikor gyerekkoromban a legkisebb zaj, amit okoztam, annyira kihozta a sodrából, hogy rám rivallt, máskor, jobb napokon pedig sokat foglalkozott velem, vagy épp szuper kirándulásokra indultunk.

Még kicsi voltam, úgy 14 éves, amikor anyám eltűnt pár hétre.

A nagynéném vigyázott ránk. Nem arról volt szó, hogy nem tudtam volna megérteni, hogy mi történik pontosan, hanem egyszerűen nem akartam. Megelégedtem a készen kapott magyarázattal, hogy anya rosszul lett, és most kórházban kell lennie egy ideig. Az egészet úgy adták elő, mintha csak megfájdult volna a hasa, semmi komoly.

depresszió

Amikor először kezdtem terápiára járni, és összeraktam a képet, eluralkodott rajtam a harag.
Forrás:
Pexels

Amikor kijött a kórházból, beköltöztünk a nagynéném házába, ami a nagyszüleim háza volt valamikor. Ma már tudom, hogy anyámnak folyamatos megfigyelésre és támogatásra volt szüksége, minket pedig állami gondozásba akartak venni, az elhanyagoltság jelei annyira egyértelműek voltak mindenkinek, csak nekem nem, aki gyerekként benne élt.

A nagynéném ezt persze nem hagyhatta, így megkapott mindannyiunkat a nyakába.

Így valamelyest normalizálódott az életünk, végre volt velünk egy olyan felnőtt, akire számíthattunk, és aki tényleg felnőttként viselkedett. A gimin így egész sikeresen végigevickéltem, majd el is költöztem otthonról. Mire saját családom lett, jöttem csak rá, hogy kilóg a lóláb. Végig annyira koncentráltam arra, hogy normális életet éljek, hogy elfelejtettem feldolgozni mindazt, ami történt.

Amikor először kezdtem terápiára járni, és összeraktam a képet, eluralkodott rajtam a harag. Haragudtam, amiért anya sosem kért segítséget, amiért inkább kamasz koromig hagyta, hogy egy bipoláris rémálomban éljek. Magamat sajnáltam, amiért folyamatosan féltem, gyomoridegem volt és sosem tudtam jobb-e, ha aznap inkább elbújok anyám elől.

Magamat is áldozatnak láttam, de egy idő után már be tudtam fogadni anyám helyzetét is. Miért nem segített senki addig neki, amíg teljesen le nem romlott az állapota? Egyedül nevelt minket, és vele senki sem foglalkozott. Mire észrevette rajtunk az iskola, hogy valami nincs rendben, már évtizedek telhettek el, mióta egyértelműek voltak a problémái, de senki sem lépett közbe.

Évek teltek el terápiával, és lassan enyhülnek a traumáim: már nem leszek azonnal rosszul, amikor hazajön a férjem, mert a tudatalattim attól fél, hogy anyám jön, és azonnal kiabálni fog. Még mindig haragudni szeretnék valakire, mert ami rányomta az egész életemre a bélyegét, az elkerülhető lett volna.

Hanna történetét Király Etel írta le.

Ajánlott cikkek