Amikor szerelmesek vagyunk, gyakran esünk abba a hibába, hogy alkuképessé válunk, csakhogy mielőbb együtt lehessünk a kedvesünkkel. Belemegyünk olyan helyzetekbe, hogy összeköltözünk az anyósunkkal annak ellenére, hogy gyerekként már óva intett az anyánk: „Kislányom, se anyáddal, se anyósoddal együtt ne lakj!”
Már amikor megismertem Mátét, egyértelmű volt, hogy a csomaggal együtt az anyja is jönni fog. Emiatt akár a szememre is lehet vetni bármit, „hiszen tudtam”, hogy mire vállalkozok. De nem, nem tudtam. Egy olyan szimbiotikus kapcsolatba kerültem bele, amit előtte elképzelni se tudtam.
A megismerkedésünk utáni második évben összeházasodtunk, mert mielőbb családot szerettünk volna. Az első felmerülő probléma a közös lakás vásárlása volt. Mivel mindkettőnknek volt spórolt pénze, ezért bátran vágtunk bele a keresésbe. Azzal viszont nem számoltunk, hogy a felújítás miatt bőven többre lenne szükségünk. Az akkori legkézenfekvőbb megoldásnak tehát az tűnt, hogy Máté és az anyja eladja a korábbi lakásukat, és annak az összegével pótoljuk a hiányzó részt.
És ekkor követtem el a legnagyobb hibát: belementem abba, hogy az anyja hozzánk költözzön.
Korábban nem volt problémám az anyósommal, meg lehetett vele beszélni mindent, fel sem tűnt, hogy mennyire egy kotnyeles, manipuláló nő. Bár az tény, hogy sokkal harsányabb, rámenősebb személyiség, mint én, de mindez nem tűnt fel addig, amíg csak 1-2 estét töltöttem náluk.
A költözés után viszont rémálommá vált az életem.
Olyan volt, mintha nem is a saját házamba mennék haza munka után. Egyszerűen nem tudtam fellélegezni, jól érezni magam otthon. Folyamatosan beleszólt mindenbe, irányítgatni akart, mindent jobban tudott nálam. Hiába próbáltam minél több időt a főzésre, a házimunkára szentelni, sosem volt elég jó neki. A leginkább dühítő az volt, hogy folyamatosan csak kritizált, de semmit nem segített.
Friss házaspárként szükségünk lett volna a nyugodt együttlétekre – vagy épp a vad szeretkezésekre.
De egyiket se tudtuk megtenni, mert a férjem anyja folyamatosan velünk volt. Ha egy nyugodt vacsorát szerettem volna a férjemmel, majd egy könnyed filmet és egy pohár bort, az anyósomnak épp akkor volt valami teendője a nappaliban. De hasonló volt a felállás azzal is, ha egy ráérős vasárnap szerettünk volna egymásnak esni a reggelikészítés közben: ő folyamatosan ott lebzselt körülöttünk. Nem beszélve a hálószobáról! Még ott sem éreztem magam felszabadultan, mert bármikor beléphetett. Hiába zártuk az ajtókat, mert őt ez sem tántorította el attól, hogy este tízkor bekopogtasson hozzánk valami indokkal. Őrjítő volt, hogy a saját férjemmel nem tudok nyugodtan együtt lenni!
A folyamatos feszültségnek hamar meg lett az eredménye: nem sikerült teherbe esnem.
Hamar rá kellett jöjjünk, hogy hiába próbálkozunk, mert nem jön össze a baba. Mivel a gyerekvállalást sosem kezeltük tabuként, az anyósom szépen kijátszotta ezt a kártyát is. Szánakozva érdeklődött hónapról hónapra, hogy már megint menstruálok!? Egy fájdalmas menzesz során, amikor a földön fetrengtem a görcsöktől, a szememre vetette, hogy:
„Kedvesem, ha szülnél végre egy gyereket, akkor a menstruációs fájdalmaid is megszűnnének végre!”
Bármennyire is próbáltam tolerálni a nőt, nem sikerült. Végül választás elé állítottam Mátét: vagy együtt költözünk el, vagy pedig én egyedül. A házasságunkat Máté előléptetése mentette meg. Kapott egy visszautasíthatatlan lehetőséget Amerikába, amit szerencsére elvállalt, így ketten kiköltöztünk. Egyelőre nem tervezünk hazamenni, de ha mégis így alakulna, már tudnám: az anyósommal soha ne költözzek egy fedél alá!
Sári olvasói levele.
