Évtizedek teltek el úgy, hogy a családomban és a házasságomban, mindig az én vágyaim kerültek a háttérbe. Két évtized után úgy érzem, már nem bírom tovább.
Minden kapcsolat tele van kompromisszumokkal, és ezzel nincs is semmi baj. A kompromisszum ugyanis azt jelenti, hogy mindkét fél enged, és félúton találkoznak, így oldják meg a vitás helyzetet. Még akkor is, ha egyikőjük sem teljesen boldog a megoldással, ez még mindig jobb kimenetel, mintha az egyikük teljesen boldogtalan lenne. Egy egészséges kapcsolatban így megy ez.
Azt, hogy az én házasságom mikor szűnt meg egészségesnek lenni, már nem is tudom.
Apránként történhetett, és egyszer csak arra eszméltem fel, hogy teljesen megkeseredtem abban, hogy úgy érzem, én semmit nem kapok azért cserébe, hogy mindent én adok, ami a kapcsolatunkat és a családunkat működőképessé teszi.
Azt hiszem, hogy az egész akkor kezdődött, amikor a férjem pár évvel ezelőtt kapott egy állásajánlatot, amit mindenképp el akart fogadni. Jobb fizetés járt érte, de Németországba kellett hozzá költöznünk. Bár egyáltalán nem akartam menni, és úgy éreztem rossz ötlet, támogatni akartam a férjem, nem akartam, hogy le kelljen mondania valamiről, amit annyira akar. Így felpakoltuk a gyerekeket, és elköltöztünk. Még jó vége is lehetett volna az egésznek, hiszen a gyerekek új nyelvet tanultak, az egész egy nagy kaland lehetett volna, de valahogy sem ők, sem én nem szerettük meg az ottani életet, nem tudtunk beilleszkedni, és legjobban a nagyszülők hiányoztak.
Egy évig bírtuk egyben, amikor a legnagyobb, már gimnazista gyerekeim úgy döntöttek, hogy hazaköltöznek.
A családunk kettészakadt, és bennem csak nőtt az elégedetlenség az egész helyzettel kapcsolatban. Nem akartam maradni, de nem hagyhattam magukra a kisebb gyerekeinket, szintén nem pakolhattam fel őket, és hagyhattam faképnél a férjemet.
Azóta már újra együtt van a család, véget ért a németországi kiküldetés, de valamiért úgy érzem, hogy a kapcsolatunkban mégsem változtak meg az erőviszonyok. Ha valami nem úgy történik, ahogy a férjem akarja, kezdve a legkisebb dolgoktól (hogy álljon a függöny a nappaliban), egészen a nagyobbakig (hol és hogyan éljünk), azonnal végtelenül boldogtalan lesz én pedig sarokba szorítva érzem magam.
Én minden alkalommal engedek, hiszen mindig azt gondoltam, a jó házassághoz az kell, hogy az ember ne szálljon be felesleges vitákba, és mivel legtöbbször tényleg apróságokról van szó, nem is esik nehezemre az elengedés.
Idő közben azonban elkezdtem azt érezni, hogy annyi mindent adok fel, hogy már tulajdonképpen azt sem tudom, mit is szeretnék.
Ha visszatekintek az elmúlt évekre, nem tudok olyan időszakot vagy döntést felidézni, amikor én lettem volna a központban, vagy az én akaratom számított volna.
Feleségként és anyaként tényleg az a sorsom, hogy örökre a háttérben maradjak és másokat támogassak, vagy eddig teljes agymosásban éltem?
Nekem is voltak terveim a jövőmmel kapcsolatban, de az évek alatt teljesen elfelejtődtek a gyerekek körüli természetes kavalkádban, és azért, mert nem volt olyan párom, aki az én vágyaimat és terveimet is szem előtt tartotta volna. Közel húsz év házasság után azon jár az eszem, hogy már nem vagyok benne biztos, ez a kapcsolat valóban megérte, hogy teljesen fel kellett adnom magam.
Évi történetét Király Etel írta le.
