Ő volt az első szerelmem. Látszólag minden rendben volt közöttünk, kivéve egy dolgot: sosem volt pénze. Mindenki látta, hogy ez ilyen hozzáállással nem működhet – csak én nem. Utólag talán bánom, hogy nem tartottam ki mellette. Fanni levelét olvashatjuk.
Amikor megismerkedtünk, én akkor végeztem a gimivel, ő pedig utolsó éves egyetemista volt. Az érettségi után én nem akartam tovább tanulni, azonnal dolgozni kezdtem, és hamar hozzászoktam, hogy mindig van pénzem. Bárhová mentem a barátokkal, nem kellett a szüleimtől kérjek, nyugodtan megengedhettem magamnak bármit. Ezzel szemben ő nem dolgozott a négy év alatt, mert az egyetemre kellett figyeljen. A nyarak általában úgy néztek ki, hogy az egyik fesztiválról a másikra ment a haverokkal.
Az első időszakban – a rózsaszín ködben úszva – még nem igazán vettem észre ezeket. Mivel elég hamar független lettem a szüleimtől, és eléggé hittem az egyenjogúságban is, határozottan tartottam magam ahhoz, hogy én fizessem a saját részem. Bárhová mentünk, olyankor 1-2 italon kívül mindent álltam, amit fogyasztottam. Úgy éreztem, hogy ez így helyes.
Fel se tűnt, hogy ez neki épp kapóra jön!
De aztán jöttek az olyan események, mint például a haverja születésnapja, amit a baráti kör szervezett egy vidéki faházban. Elhívott magával, majd utolsó nap elkérte tőlem a pénzt, amit a részemre pótolnia kellett. Zavart a dolog, de akkor még hamar elengedtem ezt. Olyan is előfordult, hogy duplarandit szerveztünk a barátnőmmel egy helyi étterembe. Nagyon jól telt az este, azonban a fizetésnél a barátnőm pasija kifizette az egészet, és nem akarta elfelezni a vacsora árát. Kicsit zavart a dolog, mert azt gondoltam, hogy mindenki fizeti a saját részét.
Az igazi gond viszont ott kezdődött, amikor már egyre ritkábban jött haza vidékre, mert túl sokba kerül az utazás. A szüleim sose nézték ezt jó szemmel. Apa gyakran érdeklődött felőle, kérdezgette, hogy mik a tervei a végzés után, amikor már igazán munkába kell állni – sosem kapott pontos választ.
Az elején próbáltam tolerálni ezt, sokat mentegettem magam és a barátaim előtt is őt.
Időközben végzett az egyetemmel, de még mindig nem kezdett munkát keresni. Kezdtem belefáradni abba, hogy vele együtt gyártom a kifogásokat a munkanélküliségére. Dühítő volt azt látni, hogy még csak nem is próbálkozik azzal, hogy állást keressen magának.
Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor elkezdett pénzt kérni tőlem.
Akkor tudatosult bennem, hogy én nem akarok egy ilyen ember mellett élni. Nincsenek nagy elvárásaim, sosem voltak, de kell az, hogy céljaink legyenek. Végül én szakítottam vele. Sokáig bántott, hogy emiatt lett vége. Érdekes volt megtapasztalni, hogy abban az időben folyamatosan azt kaptam vissza a környezetemtől, hogy mennyire jól cselekedtem, amiért véget vetettem ennek a kapcsolatnak. Utólag mondták el sokan, hogy ők látták mindezt, de nem akartak beleavatkozni.
Teltek az évek, és nagyon más irányba sodort el minket az élet. Tavaly nyáron hivatalos voltam egy otthoni barátnőm esküvőjére, ahol ismét találkoztam az első szerelmemmel. Ő akkor már házas volt, a feleségével jött a bulira. Beszélgettünk egy kicsit, és mint megtudtam, külföldön élnek, sikeres és tehetős mérnök lett belőle.
Nem tagadom, hogy az első reakcióm a megbánás volt.
Újra fájlalni kezdtem, hogy nem tartottam ki mellette, hogy azért szakítottam, mert sosem volt pénze, és mert az anyagiakat néztem helyette. De aztán hamar megfogalmazódott bennem az is, hogy erre a sikerre semmi garancia nem volt. Azokban az években úgy tűnt, hogy egy olyan férfi van mellettem, akire nem fogok tudni később számítani, és akivel a kapcsolatunkat leginkább az én mentegetőzéseim tartják össze. Azt hiszem, hogy akkor, abban a helyzetben jól döntöttem.
