Az első pár hónapban eszembe sem jutott féltékenynek lenni – a fellegekben éreztem magam, hogy egy ilyen céltudatos, vicces, na meg jóképű férfit tudok magam mellett, azonban az elmúlt időszakban bekattant valami, aminek az lett a vége, hogy olyat tettem, amit előtte soha: amíg fürdött megnéztem a telefonját.

„Neked elmentek otthonról. Ez a pali sosem csalna meg, hát nézz csak rá, odáig van érted! Nem találtál semmit, mi?” – jött a válasz a legjobb barátnőmtől, aki az egyetlen ember volt, akivel megosztottam a szégyenletes tettem. Azt viszont már előle is elhallgattam, hogy ezután már nem tudtam leállni – minden adandó alkalommal, amikor a barátom kiment a szobából, azonnal rálestem vagy a telefonjára, vagy a laptopján nyitva hagyott közösségi oldalaira.

Bárki azt hihetné, hogy azért csinálom, mert találok valami gyanúsat – esetleg túlzottan sokat cseveg egy kolleginával, állandóan lányokra keres rá, vagy kétértelmű üzeneteket vált, de nem ez a helyzet – a barátom valójában teljesen tiszta és ártalmatlan.

Miért nem hagyom hát abba?

Teljesen őszintén magam sem értem. Az elmúlt bő egy hónapban szinte rögeszmémmé vált, hogy végig fussam a szokásos köröket tele adrenalinnal, remegő kezekkel, majd a homlokomról a verejtéket letörölve nyugtázzam, hogy: „Huh, nem csal meg, nem fog elhagyni, minden rendben.”

De nincs rendben. Tudom, hogy amit csinálok helytelen, hogy valószínűleg óriási törést okozna az amúgy kiegyensúlyozott kapcsolatunkban, ha lebuknék, és, hogy a környezetem sem értené, hogy mégis mi kattant be nálam, mégsem tudok leállni. Görcsösen rettegek attól, hogy megcsal.

Próbáltam abbahagyni, megálljt parancsolni magamnak, amikor zuhanyozni ment, a telefon pedig ott hevert mellettem a kanapén, azonban néhány másodperc után mindig győzött a csábítás.

Mégis mi baj van velem, miért nem tudok leállni?

Kitti