Teljes mértékben át tudom érezni azoknak a helyzetét, akik hosszú évek óta várnak arra, hogy megkérje a kezüket a párjuk, és szintet lépjen a kapcsolatuk. Viszont úgy érzem, hogy az én helyzetem még ennél is idegőrlőbb, hiszen megragadtunk egy szinten, amiből teljesen úgy érzem, hogy nincs kiút.

Az egyetem utolsó évében ismertük meg egymást a párommal egy kávézóban, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerelem volt első látásra. Mindkettőnk életében voltak szörnyű élmények, tapasztalatok múltbéli párkapcsolatokból, ezért egy teljes évig húztuk az ismerkedést, még mielőtt összejöttünk volna.

Ez viszont abszolút a javunkra vált a jövőt illetően, hiszen egyértelművé vált számunkra, hogy együtt szeretnénk megöregedni, tökéletes társra találtunk a másik személyében. Nem siettünk semmivel, az eljegyzésre is a kapcsolatunk negyedik évében került sor.

Pontosan ezek miatt állok értetlenül az előtt, hogy miért nem kezdtük még el szervezni az esküvőnket. Szerettem volna, ha az eljegyzéstől számított egy éven belül összekötjük az életünket, de természetesen nem ragaszkodtam hozzá. Viszont akármikor esküvőszervezésről szeretnék beszélni a párommal, akkor leráz, vagy hárítja a témát. Ez pedig egyre jobban aggaszt engem.

Akármikor esküvőszervezésről szeretnék beszélni a párommal, akkor leráz, vagy hárítja a témát.

Forrás:

Pixabay

A párom legfőbb érve az esküvő ellen az, hogy az egész csupán formalitás, egy papírmunka, mi pedig enélkül is boldogok vagyunk együtt. Ezt pedig nem is vitatom.

Személyesen ismerek olyan párokat, akik soha nem helyeztek nagy hangsúlyt a kapcsolati státuszukra, és így is boldog életet élnek családként. Egy eljegyzésnek és a gyűrűnek viszont úgy gondolom, hogy igenis súlya van. 

Még nem veszítettem el teljesen a reményt, hogy valaha feleség leszek, de egyre inkább úgy érzem, hogy nem fog eljönni ez a pillanat.