Mit élhet át az a férfi, akit egyik napról a másikra hagynak magára? Nincsenek magyarázatok, csak a véget nem érő miértek. Meg egy cetli a hűtő oldalán: „Nem bírtam már tovább. Bocsáss meg!” Olvasói levelünk következik.
Emlékszel, az első találkozásunkra a varrodában? Te akkor kezdtél ott dolgozni, én már rég szerelőként voltam ott. Engem küldtek, mert nem működött a géped. Tetszett a szorgalmad, az esendőséged, a vékonyan csengő hangod, a mindig feltűzve hordott hajad. Tudod, szerintem nem volt szerelem első látásra. Inkább az együtt töltött idő és a munkaközösség hozott össze minket.
Tizenhárom éve ismertelek meg. Egy évet udvaroltam neked. Hét évet voltunk házasok. Öt éve hagytál el minket.
Sokáig csak ennyire emlékeztem a közös múltunkból: az első, ártatlan pillanatokra, amikor még csak bontogattuk a szárnyainkat, majd arra, hogy elmentél. Vajon te még emlékszel arra, hogyan kezdődött minden? Milyen volt a hét év házasság? Én azt hittem boldog vagy. A világ legnyugodtabb férje voltam melletted, mert azt hittem, hogy szeretsz. Sose panaszkodtál, sose beszéltél arról, hogy neked ez nem elég.
„Nem bírtam már tovább. Bocsáss meg!”
Ez az üzenet várt a konyhába, azon a szombat délutánon. Úgy indultam haza, hogy biztosan együtt ebédelünk. De a feleségem helyett pedig csak egy darab papír várt haza. Órák teltek el, én pedig nem tudtam felfogni, hogy mi történt. Napokkal később persze küldtél egy levelet, elmagyaráztad, hogy miért hagytál el minket, és ne várjunk haza.
A magyarázat nem segített
Öt éve ismétlem magamnak ugyanazt a kérdést: Miért? Miért volt fojtogató? Miért nem szóltál? Vagy épp miért nem vettem észre? Miért nem gondoltál Sárira? Miért így hagytál el? Miért kellett felszívodni?
Egyszerűen miért kellett magamra hagyj valami olyanban, amire ketten vállalkoztunk?
Persze, most már értem, hogy nem kaptál levegőt, hogy többre vágytál. Hoztad a családi mintáidat, az anyád temperamentumát, a gyerekkori sebeidet. Hiszen anyád se bírta apád mellett. És a következő, majd az azután jövő férfi mellett sem. Meg akartad mutatni, hogy te nem vagy ilyen: különb akartál lenni, férjhez akartál menni, jó családanya lenni. Nagy házat szerettél volna: sikerült. Bankkölcsönt kellett felvegyünk, de sikerült. Három évig nem akartál gyereket, mert féltél a szüléstől, én megértettem, nem erőltettem. Közben mégis teherbe estél, végül megtartottuk Sárit. Melletted voltam az első évben, veled szenvedtem végig a szülés utáni depresszió minden pillanatát. Később is próbáltam mindenből kivenni a részem, hogy ne legyen megterhelő az anyaság, a sok házimunka, vagy épp az élet. Ezeket írtad le a második levélben. Meg azt, hogy meg kellett tegyed. Akkor és úgy kellett cselekedj, hiszen a lányodnak példa akartál lenni arra, hogy merjen változtatni az életén, merjen kitörni a mókuskerékből, ha rájön, hogy már nem tudja továbbcsinálni.
Öt év telt el azóta, hogy elmentél. Azóta, hogy nem tudunk rólad semmit. Csak Sárinak küldesz születésnapra egy-egy képeslapot. Tudod, én próbálom jól csinálni, anyja és apja lenni egy személyben. Mindent megadni neki és tanítani őt. Újra és újra elmagyarázni, hogy miért nem vagy ott vele anyák napján, karácsonykor, az óvodai ünnepségeken. Szeretném, ha nem haragudna rád, ha azokkal az emlékekkel nőne fel, amiket hárman átéltünk.
De ide eljutni sok idő volt, az első évben nem tudtam ilyen erős lenni. A kezdeti sokk után depressziós lettem, hetekig nem jártam be a munkába. Persze, ebből Sári semmit nem látott: együtt reggeliztünk, készültünk, oviba mentünk. Majd munka helyett hazamentem és csak feküdtem az ágyba délutánig, amíg érte kellett menni. Sokat gondolkodtam, tele voltam kérdésekkel és pörgettem az eseményeket.
Volt olyan pillanat, amikor azt kívántam bárcsak ne élnék. Ilyenkor mindig elterveztem, hogy mit és hogyan fogok csinálni. Megnyugtatott a tudat, hogy már nem fog fájni.
De valahányszor a tervem végére értem mindig eszembe jutott Sári. Nem hagyhatom itt, nem tehetem vele ezt én is. Párszor próbálkoztam az alkohollal is, azt hittem segíteni fog. De tudod, hogy nem bírom az italt. Egyik nap anyám jelent meg nálunk. Azt hitte, hogy nincs otthon senki, jött kitakarítani és ebédet főzni. Részegen talált meg, és rájött, hogy nem járok dolgozni. A nővéreimmel együtt pszichológust kerestek nekem, és így időben segíteni tudtak. Öt év telt el, és még mindig nem tudjuk, hogy merre jársz, haza fogsz-e jönni valaha. Ma már jobban vagyok. De bárhogy is alakuljon ezután, tudnod kell: magad elől hiába menekülsz.
András levelét Kedves Gerda dolgozta fel.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
