Mit élhet át az a férfi, akit egyik napról a másikra hagynak magára? Nincsenek magyarázatok, csak a véget nem érő miértek. Meg egy cetli a hűtő oldalán: „Nem bírtam már tovább. Bocsáss meg!” Olvasói levelünk következik.

Sok furcsa szokásunk van, nemcsak nekünk, lányoknak, hanem mindenkinek. Az egyik a kényszeres gyűjtögetés. Ti is felhalmoztok olyan dolgokat, amikről tudjátok, hogy soha sem veszitek hasznát, de mégis tele van vele a szobátok vagy a szekrényetek?

Csak én érzem azt, hogy az egész élet egy fránya kísértés? De komolyan, néha mintha nap mint nap rajtam röhögne az élet, mikor különféle kísértéseket dörgöl az arcomba. Kínok kínja ezeknek ellenállni, még könnyebb nem ellenállni, és még rosszabb utána bűntudattal élni. 

Gyermekkoromban szinte minden nyári szünetet a vidéki nagymamámnál töltöttük. Négyen voltunk unokák, annak rendje és módja szerint néha vitatkoztunk, néha vásottkodtunk, mindig éhesek voltunk és rengeteget kérdeztünk. Volt sok hangzavar és volt sok munka is velünk. És persze ott volt az óriási kert, amit művelni kellett. Mindezt egyedül. Mamát szinte sohasem láttam kacagni, mosolyogni is csak néha. Igazából ez akkor tűnt fel, amikor megszületett az első dédunokája, az én kislányom, akit mikor a karjaiba vett, egy addig soha nem látott öröm költözött megviselt arcára.

A szülők mindig nagy várakozással vannak felénk, amikor egy hosszú kapcsolatban vagyunk, netán harminchoz közeledünk, vagy túl is léptük azt... Nálatok is elhangzott már a kérdés: "Kislányom, mikor lesz már unokám?".