Gyermekkoromban szinte minden nyári szünetet a vidéki nagymamámnál töltöttük. Négyen voltunk unokák, annak rendje és módja szerint néha vitatkoztunk, néha vásottkodtunk, mindig éhesek voltunk és rengeteget kérdeztünk. Volt sok hangzavar és volt sok munka is velünk. És persze ott volt az óriási kert, amit művelni kellett. Mindezt egyedül. Mamát szinte sohasem láttam kacagni, mosolyogni is csak néha. Igazából ez akkor tűnt fel, amikor megszületett az első dédunokája, az én kislányom, akit mikor a karjaiba vett, egy addig soha nem látott öröm költözött megviselt arcára.
De ő csak ment és teregetett némán
Mama négy gyermeket nevelt egyedül, a legnagyobb 13, a legkisebb pedig még csak hároméves volt, amikor a papa meghalt. Ő döntött úgy, hogy nem folytatja. Mama pedig csinálta tovább a dolgát, azt is, ami nem egy nő feladata, azt is, amit nem bírt el, hisz nem volt más választása. Kisgyermekként nem értettem, mama miért zsémbeskedik időnként vagy miért nincs jókedve. Aztán persze felnőttként egészen másként látom őt.
Egy elképesztően erős asszonynak, aki sohasem adta föl, aki nem panaszkodott, aki nem kért segítséget, mindent megoldott.
És azt is megértem, hogy miért nem volt nehéz élete okán könnyű nevetésétől hangos a ház.
Mert muszáj
Sok erős nőt ismerek, de egyet sem, aki önszántából lett az, aki nem akarta, hogy a férje cipelje haza a boltból a nehéz súlyokat, aki kivette a fúrógépet a párja kezéből, hogy ugyan, majd én megcsinálom, aki bútorokat húzgált, glettelt és falat festett ahelyett, hogy mondjuk süteményt készített volna a konyhában, vagy elmerült volna egy nagy kád vízben. Ezeket a helyzeteket a kényszer szüli, amit a legtöbben mindenféle fakszni nélkül simán bevállalunk.
Reggel uzsonnát csomagolunk, munkába indulunk, ahol határozottak, kreatívak és döntésképesek vagyunk, majd hazafelé még bevásárolunk a fáradt gyerekekkel, miután elrobogtunk velük a különórákra, befejezzük együtt a házi feladatot, vacsorát főzünk, mosunk, mesélünk. És persze mindeközben szépek, szexik és jókedvűek maradunk.
A férfiak nélküli világ
Van, ahol nem adatik meg egy nőnek erősnek lenni, maximum annyira, hogy a köténye mindent eltakarjon. Míg nálunk lehet karriert építeni, vállalatot vezetni, lehet egyedül élni, lehet gyereket apa nélkül nevelni, nőként férfiszerepeket cipelni. Örüljünk neki, hogy küzdhetünk és van lehetőségünk gürcölni. A világon még mindig sok kislány marad ki az oktatásból, ami után esélye sincs olyan munkára, amiből eltarthatná magát, ha úgy döntene, egyedül boldogul, vagy ha a sors kényszeríti erre.
Nemcsak a kiszolgáltatott helyzet, de a társadalmi normák, a jogi egyenlőtlenségek sem engedik meg sok nőnek a világon, hogy férfi nélkül próbáljanak megállni a lábukon.
Míg az én nagymamámat azért szólták volna meg a faluban, ha új embert hoz a házhoz, addig a nők egyenjogúságát maximum elviekben elismerő népeknél a volt férj bátyja vagy épp a nagypapa automatikusan kiterjeszti gyámságát az özvegy/elvált asszony és gyermekei felett. Vagy újra kiházasítják. A lényeg, hogy egy nő, egy anya nem maradhat férfi nélkül.
A nők azonban összezárnak
Azokban az országokban, ahol a nőknek kizárólag a konyhában a helyük, ahol esetleg nyilvánosan nem is mutatkozhatnak férfikísérő nélkül, az asszonyok hihetetlenül leleményesek. A barátnők, a nőrokonok a házak falainak biztonsága mögött elképesztő társadalmi életet élnek. Összezárnak, és a férfiak kirekesztő világával szemben egy zárt és titkoktól hemzsegő közösséget alkotnak.
Amíg a férjeik nincsenek odahaza, összejárnak, duruzsolnak, igyekeznek minél jobban kijönni a rájuk szabott lehetőségekből. Viszont ha kell, segítenek, ha kell, vigasztalnak, ha kell, tanácsot adnak. Mert bármilyen kritikus is egy nő még a legjobb barátnőjével szemben is, ha arról van szó, bárkivel véd- és dacszövetséget alkot a női nem védelmében.
Mert ha erős akar lenni, akkor igenis ő az erősebbik. Nem hiába élünk tovább, mint a férfiak, nemde?
