A szülők mindig nagy várakozással vannak felénk, amikor egy hosszú kapcsolatban vagyunk, netán harminchoz közeledünk, vagy túl is léptük azt... Nálatok is elhangzott már a kérdés: "Kislányom, mikor lesz már unokám?".
Nem várt gyomros egy szép kedd délután
Édesapámmal ültünk egy kávézóban, beszélgettünk, amikor a csodálatos francia csokitorta és a habos kávé fölött sokatmondóan rám nézett. Lenyalta a habot a bajszáról, majd azt mondta: "Kislányom, én már úgy szeretnék egy unokát".
Az én tejhabom ott maradt a csészében, ugyanis köpni-nyelni nem tudtam. Furcsálltam a kérdést,
hiszen éppen egyedülálló voltam, nem is értettem, hirtelen honnan teremthetnék egy "kisunokát".
A kérdés persze frusztráló is volt, hiszen miért siettet, és hogy jut ez most eszébe? Aztán pedig szokásomhoz híven felháborodtam, hogy mégis mit szól bele az életembe… szuper, a fázisok megvoltak, aztán mondtam neki, hogy erre kicsit még várnia kell.
Járd a saját utadat!
A felháborodásomat szerencsére mindig követi a lenyugvás időszaka, mondhatnám úgy is, hogy a tomboló vihar abbamarad, újra kisüt a nap és a frissen ázott föld új termőtalajt ad. Ezen a talajon új gondolatok teremnek, a helyzetek, történések új megvilágításba helyeződnek. Édesapám kérdését körbejártam, úgymond lelkembe engedtem és megnéztem, valójában mit is jelent nekem.
Tisztáztam magamban, hogy időnként én is úgy érzem, ideje lenne már. Mert a korom azt diktálja, mert a környezetemben a barátnőim sorra szülik a gyerkőcöket, én pedig "csak" a karrieremet építem.
Nem mintha tudatosan elzárkóznék a kapcsolat, a gyerek lehetősége elől, de a dolgok valahogy másként alakulnak.
Máshogy érek, más a ritmusom, más a fontossági sorrendem, mint nekik. Hiszen másik ember vagyok, a saját utamat kell járnom, a saját medremet kell tartanom. Ha azt tenném, amit a környezetem elvár, ugyanúgy cselekednék, ahogyan ők, akkor nem a saját életemet élném. Köszi, ebből nem kérek!
Hova vezet az út?
Előre. Ez a biztos. Ha az elmémmel közelítek, akkor persze mindig kérdések fognak születni, és mindig az jár majd a fejemben: itt és itt kellene már tartanom, biztosan rossz elágazást választottam múltkor. Ha a lelkemmel nézem, akkor pedig megszólal bennem: igen, itt tartok. Haladok, és most ez vagyok. A saját utamat járom, a saját tapasztalataimat szerzem, bizonyos kérdésekben érettebb vagyok, mint a korom, más témában le vagyok maradva. Ez van.
Azt régóta tudom, addig nem szeretnék gyereket vállalni, amíg bennem nem érik meg valami. Ez lehet felelősségtudat, rálátás az életre, leginkább, azt hiszem, annak a szakadatlan figyelemnek a felvállalása, amit egy gyermek születése hoz magával. Mindezek előtt annak "kell" megszületnie, amikor átadom az irányítást a sorsnak, és hagyom, hogy a dolgok akkor történjenek, amikor valóban idejük van, és nem akkor, amikor én eldöntöttem – amikor én akarom.
Konklúzió. A helyzetet jó elfogadni, magunkban az érzéseinket érlelni és a szülők ilyen kérdéseire nem vasvillával közelíteni. Édesapám kérdése valójában egy üzenet volt számomra, amit nem mertem magamnak bevallani.
