Negyediknek ült le közénk a lány, nagyjából félúton Siófok és Budapest között. Remegett a hangja, sírt, ahogy helyet kért. Kapkodott, leesett a kabátja, elejtette a táskáját is. Szét volt esve nagyon.
De ahogy leült és maga mellé gyömöszölte esőtől nedves kabátját, már vette is elő a telefonját, hívott valakit. Valakit, aki valaha az élete része volt- és ahogy a beszélgetésből kiderült a Nap az égen, a fénylő csillag, szíve lángolása, szerelme, minden öröme. Aki NEM akart vele beszélni, ez elég egyértelműen kiderült a beszélgetésből. „Miért nem válaszolsz a leveleimre? „, Most hol vagy? Nem tudsz eljönni hozzám? Meddig dolgozol?”
A pasi kinyomta.
A lány újra hívta. „Csak azért hívtalak újra mert megszakadt a vonal…….” és mi, a lány mellett ülők hallottuk az ex válaszát, az ingerült, távolságot követelő hangnemet is…. „nem szakadt meg a vonal, letettelek.”
– Miért tettél le KÖSZÖNÉS nélkül? – ostromolta tovább a lány, és nekem majd megszakadt a szívem érte.
A lányért. Aki még nem képes uralkodni szívén. Aki azt hiszi, meg kell tartania valakit, aki már nem akarja őt (talán sose akarta igazán), de most már biztosan nem.
Szívből szántam azt a lányt, aki se nem szép, se nem csúnya, csak egy átlagos lány. Egy közülünk. Egy közülünk, akik már átéltük ugyanezt talán. A hitetlenkedést, mert tegnap még úgy volt, ahogy, összetartoztunk. Ma meg ma van, és nincs szövetség, nincs szerelem.
Ez a lány most érik nővé. Fájdalmakon keresztül tanulja meg kiegyenesíteni gerincét, felemelni fejét. Most edzi meg az élet, hogy később majd megtanulja (ha megtanulja) úgy kijelölni a határokat, hogy az ne futásra, hanem maradásra késztesse a másik nemet.
De most csak fáj és szalad bolondul. Csalogat. Hívogat. Zaklat.
Pedig a CSEND erősebb lenne.