Rettegek a repüléstől. Tényleg, egy másfél órás út számomra maga a pokol, főleg, ha még propelleres géppel is kell menni, hátul ülni gyűlölök, mert hangosabb, és folyton furcsa szagokat érzek és gyanús hangokat hallok, amivel másra is ráhozom a frászt. A felszállás és leszállás közben szívesen ripityára szorítom bárkinek a kezét, aki megpróbál megnyugtatni, és kívülről fújom a baleseti statisztikákat, tudom, hogy hol halhatok meg a legkönnyebben, mikor vagyunk a legnagyobb veszélyben, és mit kell csinálni, ha mindenki kidőlt az oxigénhiánytól, rajtam kívül. Ezért nem hiszi el elsőre senki, hogy leugrottam ötezer méteres magasságból mindössze egy emberrel és egy ejtőernyővel a hátamon. Pedig de.
A repüléssel nekem alapvetően az a bajom, hogy nem bízom az ember alkotta, és ember irányította gépekben – elég egy apró hiba, és már több száz ember élete van egyetlen ember kezében. Ezért volt akkora meglepetés gyakorlatilag mindenki számára, amikor elmeséltem, hogy tandemugrottam, hiszen ilyenkor csak egyetlen kicsi ernyőre hagyatkozhat az ember, és mindössze annyi választja el a biztos haláltól.
Rettegés a repüléstől: hogyan is győzzem le a parát?
Ne csináld már, így nem lehet élni! / Egy csomó tök jó dologról maradsz le a parád miatt! / Annyi gyönyörű helyre eljuthatnál. Általában ezek az első reakciók, amikor kiderül, hogy nem repülök, mert rettegek a repüléstől. Elég nagy hülyeség, tudom. Amúgy is ez egy könyv címe, amit már olvastam, szóval ideje másik után nézni.
A cikk folytatását ide kattintva olvashatjátok el!
Hazudnék, ha azt mondanám: régóta dédelgetett álmom volt, hogy tandemugorhassak, és a 24. születésnapomra végre megkaptam
– az egész inkább úgy zajlott, hogy a születésnapom utáni hétvégén hazamentem a szüleimhez, akik egyik reggel kitalálták, hogy most akkor a család elmegy ejtőernyőzni. Az elképzeléstől a megvalósításig nagyjából két óra telt el, amiben már benne volt a Pápáról Siófokra jutás is. Így nem volt időnk átgondolni, hogy pontosan mire is vállalkozunk, mire felocsúdtunk, már a kezeslábasban sétáltunk a helikopter felé.
Végül az idősebbik húgom és édesanyám ugrott velem együtt, és be kell vallanom, hogy egyikünk sem egy kifejezetten bátor alkat. Pláne úgy, hogy én még tériszonyos is vagyok, így a sztenderd félelmek mellé (nem nyílik ki az ernyő, szétkapcsolódunk a tandempartneremmel, földet érésnél eltörik a lábam) még a magasságtól való félelem is hozzáadódott. A helikopteres ugrás ráadásul, mint kiderült, mindkét oldalán nyitott helikopterből történik, így premier plánban láthattuk, ahogy emelkedünk el a biztonságot jelentő földtől.
Ahogy egyre magasabbra jutottunk (ha jól emlékszem, 5000 méter volt a határ), úgy múlt el észrevétlenül a félelem is, és átvette a helyét a rácsodálkozás a világra. Siófokról indultunk, így a magasból tökéletesen látszott a gyönyörű Balaton, és egy idő után már azt sem érzékelte az ember, hogy milyen magasan van. Nagyjából 3500-4000 méter környékén megszűnik a magasságérzékelésünk, és olyan, mintha tévében néznénk az alattunk elterülő tájat. Ez rengeteget segített abban, hogy élvezzem is a dolgot, ne csak azon rettegjek, hogy meg fogok halni.
Mire eljutottunk odáig, hogy ugrani kell, már egyáltalán nem is féltem, és húgom is hasonló élményekről számolt be, mikor már a földön beszélgettünk (mert spoiler alert: túléltem!).
Még az sem tántorított el, hogy ő ugrott elsőként, és hallottam a szél süvítésébe vesző sikolyát, mert megnyugtattam magam, hogy biztos csak azért kiabál, mert annyira élvezi.
Maga a tandemugrás úgy zajlik, hogy a helikopterben egy tapasztalt ejtőernyőst erősítenek az ember hátára, aki gyakorlatilag mindent megcsinál helyettünk, így nekünk nem kell semmiféle előképzettség egy kis földi eligazításon kívül. Ez nagy segítség, mert a tapasztalatlan tandemugró az első egy percben, amikor a szabadesés része történik, gyakorlatilag sokkban van –
nincs az a jóleső szabadesés-érzés, csak a szél jön az ember arcába, mikor próbál levegőt venni. Ennek ellenére semmihez sem hasonlítható a dolog, és nem cserélném le semmire, de aki arra számít, hogy kellemesen elzuhangat, az csalódni fog.
Ahogy az ember összeszedi magát, úgy kezdi el felfogni a környezetét is, és hozzászokik a rá ható erőkre, így már teljesen élvezhető a dolog – semmihez sem fogható, ahogy épp a Balaton kék vize felé zuhanunk ketten, mindenféle fékezőeszköz nélkül.
Az ejtőernyős része ehhez képest gyalog galopp, az adrenalin annyira dolgozik a vérben, hogy teljesen eltűnik mindenféle félelemérzet. Biztonságosabban éreztem magam odafenn, mint azóta bármilyen repülőgépen, pedig még a kezembe is adták az ejtőernyő irányító csápjait, hogy vezessek én, majd körbe-körbe forogtunk, nagyjából 1500 méteren. Óriási élmény volt, és áldom az eget, hogy nem volt időm nemet mondani rá, miután kitaláltuk, hogy tandemugrás lesz az aznapi program.
Szívesen mondanám azt, hogy ezután megszűnt a repüléstől való félelmem, és ma már mindenféle para nélkül ülök fel repülőgépekre, de ez nem így van – még mindig félek, hogy lezuhanunk, hogy felrobbanunk, hogy madár kerül a turbinába, hogy egy öngyilkos hajlamú pilóta belevezet minket egy hegybe. De azt megtanultam, hogy teljesen felesleges utat adni ezeknek a félelmeknek, mert csak megbénítanak minket, és olyan élményektől fosztanak meg, amelyek egész életünkben velünk maradnak.
Úgyhogy tériszonyos lányok, figyelem: menjetek Siófokra tandemugrani, jó lesz!
Ha megjött a kedvetek, ne hagyjátok ki a videós felvételeket sem!
