Három majdhogynem ismeretlen emberrel indultam el Ázsiába. Nyolcszor szálltam repülőre tizenhat nap alatt. 2811 kilométert utaztam országon belül, kilencszer ettem pad thait, kétszer lettem rosszul. Egyszer kajakoztam az életemért, és rengeteg izgalmas embert ismertem meg. Thaiföldi élménybeszámoló következik.
Random trip
Az egész onnan indult, hogy tavaly ősszel kedvezményes repjegyeket találtam a neten. A közeli barátaim sajnos ezúttal nem tudtak velem tartani, ezért kiírtam Facebookra, hogy akinek van kedve, csatlakozzon. Hárman jelentkeztek: Ági, akivel maximum két mondatot váltottunk egész életünkben; Petra, akivel hat éve nem találkoztam (és azelőtt sem beszéltünk sokat); és Levi, akivel többé-kevésbé tartjuk a kapcsolatot.
Először nem tűnt nagy ügynek ennyire ismeretlen emberekkel utazni, de augusztus és december között rengeteg ismerősöm arcán láttam a leplezetlen bizalmatlanságot azzal kapcsolatban, hogy mi fog ebből kisülni. Az első stresszhullám akkor futott végig rajtam, amikor az egymást egymásnak bemutató találkozón (már a jegyek megvásárlása után) világossá vált számomra:
rajtam kívül mindenki olyan túrát tervez, ahol sehová nem foglalunk le előre szállást, sem repülő- és vonatjegyeket, és az egyetlen csomagunk egy hátizsák lesz.
Izzadtam egy félórát, amíg sikerült meggyőznöm a többieket arról, hogy én bizony bőrönddel megyek, lévén, nekem a fotósfelszerelésem tesz ki egy teljes hátizsákot. A szálláskérdés egy fokkal problémásabb volt: soha életemben nem utaztam még sehová úgy, hogy nem foglaltam le előre szállást. Főleg nem két és fél hétre, egy idegen kontinensre. Egy olyan országba, amit a csúcsszezon közepén készültünk meglátogatni.
Egy ideig érveléstechnikai tudásom legjavát villogtatva próbáltam lebeszélni a többieket erről a döntésről, de alulmaradtam, így volt három hónapom hozzászokni a tényhez, hogy az én mindent túlaggódós-agyonszervezős fejem ki tudja, hol hajtja majd álomra a fejét Ázsiában. Végig azt mantráztam magamnak, hogy ez még jól is elsülhet, lazaság van, és carpe diem. A szálláskeresésünkkel kapcsolatos részletekkel nem untatnálak titeket,
legyen elég annyi, hogy az út során megszaporodtak az érveim arra vonatkozóan, hogy miért fogom ezentúl mégis mindig előre lefoglalni őket.
Kakasokkal ébredni
Az első pár napot a számomra megfoghatatlan Bangkokban töltöttünk, ezután észak felé vettük az irányt, és elmentünk túrázni Chiang Maiba, a lahu törzsek közé. Kellemes útvonal vezetett fel az 1300 méter magasságba. A túra során megismerkedtünk a csapattársakkal: két koreai párral, egy egyedül utazó koreai lánnyal, egy koreai fiúval, egy francia lánnyal és egy francia párral. Imádtam a multikulti csoportunkat, érdekes dolgokat mesélt mindenki.
Tudtátok például, hogy a koreaiak tíz hónapig várnak babát, és hogy amikor Magyarországon tizenhét évesek vagytok, akkor a koreai korotok szerint már betöltöttétek a tizennyolcat? Nyugi, nem arról van szó, hogy a koreaiak valamiféle földöntúli képességgel rendelkeznének, egyszerűen csak más az időszámításuk. Kelet-Ázsiában az emberek születésükkor már egyévesnek számítanak, és holdújévkor töltik be a következő életévüket. A magas csecsemőhalandóság miatt régebben ha egy gyermek túlélte az első évét, akkor hatalmas ünnepséget rendeztek neki holdújév idején.
És ha már más időszámítás: a nők kortalansága teljesen elvarázsolt – magával ragadó, ahogyan teliszájjal, energiától és önbizalomtól teljesen tudnak nevetni mindenen, ahogyan kétpercenként dalra fakadnak, vagy akár csak amilyen jóízűen tudják kínálni az általuk elkészített koreai disznót.
Tévedés ne essék: itthon is ugyanilyen könnyedén meglátom a szépséget az emberekben, de az a fajta légies természetesség, ami jellemezte őket (és inkább az idősebb generációt), a leghatásvadászabb szépségkampányokat is lepipálja.
Az elnyújtott, jó hangulatban telt vacsora után a túravezetőnk, Bobo tüzet gyújtott, halandzsázós gitározásba kezdett, nyomott egy gyors coming outot a csapatnak, majd este kilenc körül mindenki lefeküdt aludni. Elsőre furcsállhatjátok a korai időpontot, de higgyétek el: áram és meleg víz nélkül, egy kiadós túra után a hegy tetején mindenki indokoltnak érezte a dolgot. Még egy kicsit örültem is neki, mert az utazás óta nem nagyon pihentem ki magam – mint utóbb kiderült, megint elkiabáltam a dolgot.
Hajnali négykor és vaksötétben minimum ötven kakas kezdett kánonban kukorékolni.
Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit szeretek a túrázásban. Felfelé izzadósan erőlködős. Ha szerencséd van, a hegytetőn egy kis ideig rácsodálkozhatsz a tájra, de csak ha jó idő van. Eleinte azt hiszed, hogy lefelé könnyebb lesz. A sokadik alkalom után már nem hiszed, de azért néha még reménykedsz benne, hogy – hátha ezen a terepen! – tényleg könnyebb lesz a visszaút.
De aztán mindig rájössz, hogy lefelé a legnehezebb. Minden lépésedre figyelni kell. A felfele út az erőnlétről szól, lefelé viszont türelemre és koncentrációra van szükség. Ha egyszer egy rövidke pillanatra elterelődik a figyelmed, és mellélépsz, zúzott bokával mászhatsz órákon át. Sok mindenre megtanít.
Banánok
Az utunk során átélt élmények közül a legjobbaknak banánokhoz volt köze (talán mert minden második dolgot Banana Valaminek neveznek el Thaiföldön). Az egyik ilyen a tengerparti szállásunk volt délen. A szálláshelyen kilenc bambuszbungaló várja az utazókat rengeteg programlehetőséggel és szép panorámával a közeli szigetekre.
A tulajdonos egy középkorú német férfi 6 (!!!) csivavával és fanyar humorral.
Ez volt az a hely, ahol a legtöbb időt töltöttük. Körbejártuk bringával a majmokkal zsúfolt környéket, kajakot béreltünk, éjjel kék planktonok fényében úsztunk, és világmegváltó beszélgetéseket folytattunk a pálmafákra akasztott függőágyakban egy kókuszshake vagy egy pár Chang (helyi sör) kíséretében.
Egy nap biciklivel indultunk gyümölcsöt venni. Az ottani banán harmadakkora, mint itthon, viszont az íze pontosan olyan, mintha egy itthoni banánt ízfokozóval tuningoltak volna fel. A néni annyira örült a vásárlásunknak, hogy megkínált minket valamivel, amiről elsőre csak annyit láttunk, hogy egy banánlevélbe csomagolt, pálcikákkal megtűzdelt valami. Kíváncsian bontogattuk a meleg leveleket, és amikor az utolsó kis fadarabot is kioperáltuk belőle, akkor láttuk meg, hogy sült banánt kaptunk.
Akkor ettem ilyet életemben először.
A szálláson megtudtuk, hogy rajtunk kívül sokan több hónapra érkeztek Thaiföldre. Ott pihent például egy ausztrál család két gyerekkel, akik jövőre kezdik az iskolát. Egy szlovák srác, aki web designer, ezért a munkája miatt nincs helyhez kötve. Egy lány New Yorkból, aki a nászútjára érkezett retúrjegy nélkül. Egyedül. Vagy ott volt például a Phi Phi szigeteki Banana Barban egy brit srác, aki a nyaralásának első hetében felszedett északon egy thai fiút, aki körbemutogatta neki az egész országot.
Így ültünk velük és három másik barátjukkal a sziget egyetlen rooftop bárjának tetején, amikor egyszer csak egyikük útjára indított egy vicces cigit.
Bár a helyen legálisan lehetett space cake-et kapni, és még a thaiok is a legnagyobb lazasággal kezelték a helyzetet, a két magyar lány fejét annyira teletömték a rokonok a thaiföldi törvények bridzsitdzsonsz-sztorijaival, hogy ebből a körből kimaradtunk. Az utána kerekedett buliból viszont ha akartunk, sem tudtunk volna, ugyanis a tengerparton sorra követték egymást a szórakozóhelyek limbóért ingyenitalt kínálva, tűzzsonglőrökkel fűszerezve, felajzott, magukat élet császárának érző turistákkal.
Az itthoni bulik lehangoló húspiacjellegét sajnos meg kell szorozni tízzel, az viszont mindenképpen élmény volt, hogy a tánctér jelentős hányadát a tenger adta.
Nem, nem csak a part, ugyanis pont dagály idején érkeztünk, így a vízfelszín rendkívül magas volt és ellepte a hely nagy részét.
Elsők
Amellett, hogy először buliztam tengerben, először ettem sült banánt, először raftingoltam, sosem láttam még medúzát ezelőtt, és hogy kakasokkal sem ébredtem még (bár azt közelebb is ki lehet próbálni, nekem eddig mégsem sikerült), még sok mást is elsőként próbáltam ki Thaiföldön, az egyik kedvencem ezek közül a félnapos kajakozás volt.
Először egy háromórás, csoportos túrára mentünk, ahol mangrove fák tövében szemeztünk óriásgyíkokkal, időnként kikötöttünk egy pici szigetre, hogy ott is kipróbáljuk a láblógatást, aztán továbbálltunk. A program végeztével maradt bennünk egy kis hiányérzet, ezért Petrával ketten kibéreltünk egy kajakot fél napra. A nap első felében két lány használta ugyanazt a kajakot, és amikor apály idején láttuk, hogy már visszafelé eveznek, nekiindultunk a pár száz méteres sétának, hogy még a vízen elcsípjük őket, így nem kellett feleslegesen a szárazföldön cipelniük a hajót kifelé.
Azt viszont csak a találkozáskor vettük észre, hogy a lányok a szálláson hagyták a mentőmellényeket, mi pedig felelőtlenül lusták voltunk újra kimászni odáig, így mellények nélkül indultunk neki a felfedezőtúrának. Hozzátartozik a történethez, hogy bár úszni tudok, mély vízben mindig görcsöl a vádlim, ezért inkább kerülöm az ilyen helyzeteket.
Nagyon tetszett a nyílt tenger sodrása, a keleti zátonykócsagok és a vízből kiemelkedő kisebb-nagyobb sziklák. Halált megvető bátorsággal az egyiknek még az indás-barlangos belsejébe is behajóztunk, ahol ezernyi kis rovar visszhangzott. Nem sokkal később szépen komótosan elkezdtünk visszaevezni, amikor megláttuk, hogy óriási vihar közeledik pontosan felénk.
Mindebben csupán az aggasztott, hogy a part több száz méterre volt tőlünk, és a sodrás inkább a vihar irányába vitt minket. És persze a mentőmellények hiánya.
Sokórányi evezés után hirtelen elmúlt a fáradtságunk, és olyan tempóban kezdtünk lapátolni, hogy közben már azon gondolkodtam, ha ezt túlélem, beiratkozom itthon egy egyesületbe. A vihar abban a pillanatban ért el minket, amikor a partról kiemeltük a hajót, és pontosan azután, hogy a szálláson lévő ismerőseink egy emberként sivították, hogy a magyar lányok megint megcsinálták.
Ázsia 2.0
Azt már egy korábbi cikkemben elmeséltem, hogy Balin milyen élmények értek, és mennyire beleszerettem Ázsiába. A szerelem most új szintre lépett. Ezúttal több turistához volt szerencsém, mint helyi emberhez, ugyanakkor mindvégig éreztem, hogy ennek az útnak az is adta a szépségét, akikkel, ahol és ahogyan megosztottuk ezeket a pillanatokat. Sosem felejtem el, mennyire röhögött mindenki, amikor Bastille egyik éjjel letett elém egy kagylót az asztalra, és arra kért, vigyázzak rá, mindjárt jön.
Két perccel később egy sztori közepén a kagylóból előbukkant egy szempár és néhány láb, majd elmászott az asztalról.
Vagy amikor éjjel a bangkoki vörös lámpás negyed közepén két fura tagnak véletlenül rossz jelzést adtam, mert nem ismertem a helyi szokásokat. És amikor Lucy egy szakmai portré elkészítéséért befizetett egy egyórás, tradicionális thai masszázsra. És ott volt az egész koreai csapat a maga vidám természetével, és a szlovákok, akikkel hazai kolbászt ettünk Thaiföldön, és még sorolhatnám.
Az út során beigazolódott, hogy egész más idegenekkel nekivágni egy ismeretlen földrésznek, ugyanakkor az is tény, hogy
rengeteg olyan élményt ad, amit szerintem sokaknak érdemes lenne kipróbálnia.
Ha szeretnél megnézni még több képet az utazásról, kattints ide!