Az esküvői vendégek és a fotósok háborúja régen elkezdődött, és a harc egyelőre kiegyenlítettnek tűnik. A ceremóniamesterek és a párok egyre gyakrabban erősítik a fotósok csapatát, de azért akadnak még megoldásra váró problémák.

Az esküvői vendégek és a fotósok háborúja régen elkezdődött, és a harc egyelőre kiegyenlítettnek tűnik. A ceremóniamesterek és a párok egyre gyakrabban erősítik a fotósok csapatát, de azért akadnak még megoldásra váró problémák.

Rettegek a repüléstől. Tényleg, egy másfél órás út számomra maga a pokol, főleg, ha még propelleres géppel is kell menni, hátul ülni gyűlölök, mert hangosabb, és folyton furcsa szagokat érzek és gyanús hangokat hallok, amivel másra is ráhozom a frászt. A felszállás és leszállás közben szívesen ripityára szorítom bárkinek a kezét, aki megpróbál megnyugtatni, és kívülről fújom a baleseti statisztikákat, tudom, hogy hol halhatok meg a legkönnyebben, mikor vagyunk a legnagyobb veszélyben, és mit kell csinálni, ha mindenki kidőlt az oxigénhiánytól, rajtam kívül. Ezért nem hiszi el elsőre senki, hogy leugrottam ötezer méteres magasságból mindössze egy emberrel és egy ejtőernyővel a hátamon. Pedig de.

„Tartalmas év áll mögöttem, amiből magam is sokat tanultam, így szeretném másokkal is megosztani a történetemet. Ki tudja, talán hasonló nehézségeket élünk meg, és kicsit könnyebb, ha látjuk, hogy nem vagyunk teljesen egyedül” – írta Kata, aki a VOUS vendégszerzői posztjára küldte be cikkét. A következő sorokban Nagy Kata szívkalendáriumát olvashatjátok.

Ha olvassátok a cikkeimet, akkor már tudjátok, mennyire szeretek utazni. Ezekről a kiruccanásokról pedig sokszor beszámolok nektek: hogy tudjátok, egy-egy városban mit érdemes megnézni – szerintem. Most egy újabb helyet pipálhatok ki a bakancslistámról – ennek már éppen itt volt az ideje, hiszen London a második legnagyobb magyar város. Persze én szerencsés helyzetben vagyok, mert éppen emiatt rengeteg barátom van kint, őket mentünk el most meglátogatni, és persze a „ködös Albiont”!

„Túlzás nélkül állíthatom, hogy számoltam a napokat, mikor költözhetek fel végre Budapestre. B-U-D-A-P-E-S-T, a nagybetűs nagyváros. Vagyis számomra mindig is az volt, el sem tudtam képzelni, hogy máshova járjak egyetemre. Elképzeltem előre minden percét, hogy hogyan hódítom meg a buli világát, a gasztronómia fellegvárait, a kultúra legújabb és legizgalmasabb hajtásait. Úgy élt a város a fejemben, hogy itt merhetsz igazán egyedi lenni, és nem lenézendő, hanem igenis cél, hogy ne a tömeg után menj, hanem ha kell, éppen vele szembe” – kezdi történetét Aliz, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Tóth Aliz írását olvashatjátok. 

„Felvidéki magyar lány vagyok, aki mindig is Szlovákiát tekintette szülőhazájának, de tisztában van a nemzetiségével. Ez a kettősség jellemzi az életemet, egészen kicsi korom óta. Benne van mindenben: a levegőben, a családban, a falutáblákon, a fiatalságban, az egyetemen. Sokan a gimnázium vagy a középiskola után magyarul folytatják a tanulmányaikat, de miért is választottam én szlovák egyetemet? Mert tudom, hogy itt szeretném bővíteni a számunkat. Talán idegennek érezném magam Magyarországon, bár itt is néha kiközösítően néznek rám. Szerencsére a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetem építőmérnöki karára ez nem jellemző” – kezdi történetét Lea, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Bodon Lea írását olvashatjátok.

„Mind tudjuk: szörnyű, gyötrelmes folyamat, amíg ráveszi magát az ember arra, hogy elmenjen a konditerembe. Drága, sokan vannak, kényelmetlen – megoldás? Eddzünk otthon! És mind ismerjük ennek a sztorinak a végét: elindul egy jó film a tévében, és az edzésmaraton helyett #zabáljukmagunkálomba maratont tartunk. A mai napnak azonban más befejezést írtam” – kezdi történetét Brigitta, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Korim Brigitta írását olvashatjátok.