Rettegek a repüléstől. Tényleg, egy másfél órás út számomra maga a pokol, főleg, ha még propelleres géppel is kell menni, hátul ülni gyűlölök, mert hangosabb, és folyton furcsa szagokat érzek és gyanús hangokat hallok, amivel másra is ráhozom a frászt. A felszállás és leszállás közben szívesen ripityára szorítom bárkinek a kezét, aki megpróbál megnyugtatni, és kívülről fújom a baleseti statisztikákat, tudom, hogy hol halhatok meg a legkönnyebben, mikor vagyunk a legnagyobb veszélyben, és mit kell csinálni, ha mindenki kidőlt az oxigénhiánytól, rajtam kívül. Ezért nem hiszi el elsőre senki, hogy leugrottam ötezer méteres magasságból mindössze egy emberrel és egy ejtőernyővel a hátamon. Pedig de.