Béla nem tipikus backpacker. A régióhoz nem csupán személyes érdeklődés, hanem szakmai kíváncsiság is fűzi: az ELTE spanyol–portugál szakán, majd a BCE nemzetközi tanulmányok szakán végzett. Munkahelyén migráció-kutatással foglalkozik, emellett pedig az ELTE Társadalomtudományi Karán oktat Latin-Amerika-tanulmányokat.
Élményeit Clandestino című blogján írta meg, amely később egy váratlan publikálási lehetőségnek köszönhetően nyomtatott formában is megjelent. Új könyve, a Hátizsákkal Brazíliában legutóbbi utazásának krónikája, jóval több azonban hátizsákos kalandnál.
Az interjúra is szakmai konferenciáról érkezik, hogy az Átrium Filmszínház nem különösebben brazilos kávézójában meséljen Dél-Amerika óriási országáról.
Milyen elképzelések mentén szervezted a brazil utat?
Három évig spóroltam, hogy visszamenjek a régióba, és azzal a céllal indultam, hogy könyv szülessen az utazásból. Azokat a szituációkat és helyeket kerestem, amikről úgy gondoltam, tartogatnak valamilyen megírásra érdemes sztorit – volt, ahol többet találtam, máshol kevesebbet.
Több mint egy hetet töltöttem például strandokon, ezzel szemben csak három órát az ufológusok körében népszerű Sete Cidades területén, mégis egy-egy fejezet született mindkettőről. Mindig akkor voltam a legboldogabb, ha úgy ültem fel a buszra, hogy sikerrel jártam, megvan a sztori. Korábban a Clandestino mellett regényt és novellákat is írtam, és úgy éreztem, a brazíliai utazásból olyan könyv lesz, aminek egyszerre vagyok írója és főszereplője – ahhoz, hogy meg tudjam írni, meg is kell élni mindent.
A nyilvánvaló nyelvi különbségek ellenére Brazília mivel tűnik ki a latin-amerikai régióból?
Sok szempontból olyan, mint egy külön alrégiója a nagy latin-amerikai egésznek, földrajzilag és történetileg is kilóg. Mivel nem volt olyan sűrűn lakott Brazília területe, és az indiánok visszahúzódtak a partvidékről, a gyarmatosítók afrikai rabszolgákat hoztak be, így ma Kuba és az angol nyelvű karibi szigetek mellett talán Brazíliában él a legtöbb fekete bőrű vagy mulatt ember.
Az Afrikából hozott zene, forma- és színvilág a mai napig feltűnő, és olyan lazaság van az egész országban, ami nem mondható el például az andoki indiánokról. A portugál gyarmatosítás is más volt, mint a spanyol. Ráadásul Brazília maga is több egységből áll: a gazdagabb déli, a szegényebb északkeleti, valamint a ritkán lakott amazóniai és közép-brazil régióból.
Mi volt számodra a „legbrazilabb” élmény?
Talán a jericoacoarai tengerpart, ahol a koktélosok kitolják a kis kocsijaikat a tengerpartra, töltik a poharadba a cukornádpálinkát és ha másodszor mész, még többet töltenek bele.
Nagyon alapvető brazil érzés, hogy elfolyik az idő: egyszer csak azt veszed észre, hogy késő éjszaka van, egy csomó emberrel megismerkedtél és az összes pénzed elköltötted koktélokra.
Utazóként milyen meglepetések értek?
A legkellemetlenebb meglepetés az volt, mennyire drága ország. Akadt néhány hely, ahol kifejezetten csórónak éreztem magam, pedig Latin-Amerika általában, ha nem is sokkal, de olcsóbb, mint Magyarország. A legkellemesebb meglepetés pedig az, hogy milyen pontosak és kényelmesek a távolsági buszok. Ez nem elhanyagolható szempont akkor, amikor a nagy távolságok miatt rendszeresen fél napokat buszozik az ember.
Milyen sztereotípiát tudnál megcáfolni Brazíliával kapcsolatban?
Brazília nagyon sokszínű ország, ehhez képest az európaiak fejében a két véglet él, a lövöldözés a favelákban és a szépségkirálynők a strandon.
Amikor írtam a könyvet, ezért is tartottam fontosnak, hogy a területiség legyen a fejezetek rendezőelve és a különböző régiókat a maguk sokszínűségében mutassam be.
A közbiztonsággal kapcsolatos negatív képnek van alapja?
Valóban rossz a közbiztonság, de a média erősen felfújja a veszély mértékét. Engem négy hónap alatt egyszer sem támadtak meg, inkább közlekedésbiztonsági aggályaim voltak, amikor például bukósisak nélkül száguldottam egy motor hátulján ülve.
Természetesen oda kell figyelni, éjszaka azért nem jó ötlet egy tetszőleges brazil városban egyedül sétálni, de túlzás azt hinni, hogy elmegyek Rióba és egyből megkéselnek. Tudni kell kezelni bizonyos helyzeteket, mint a koldulást vagy a nyomulást, de a lényeg, hogy mindig tisztelettel kell beszélni a másik emberrel.
Az egyedül utazó nők jogosan aggódnak vagy ez is túlzás?
Sok egyedül utazó lánnyal találkoztam, egyikük sem mesélt durva sztorikat. Bár az kétségtelen, hogy a brazil férfiak nyomulnak. Egy társ nélkül utazó nő a brazil férfiak számára azt jelenti, hogy megközelíthető és ezért próbálkoznak, de nagyon ritkán jutnak el az erőszakig.
Magyar szemmel nézve mi a legszokatlanabb?
Rióban például a Copacabanán olyan, mintha egy Magyarországnál jóval fejlettebb, gazdagabb országban járna az ember, néhány sarokkal arrébb meg elkezdődik egy iszonyatos nyomornegyed, és úgy tűnik, a harmadik világba csöppent.
Annak ellenére, hogy nálunk a rendszerváltás óta folyamatosan nő a gazdagok és szegények közötti különbség, szerencsére még mindig nagyon messze vagyunk attól a szétszakadt társadalomtól, ami Brazíliában van. Emiatt mindig észben kell tartani, hogy épp gazdag brazillal, középosztálybeli brazillal, tisztes szegény vagy reménytelenül szegény brazillal beszélünk-e.
Társadalomtudósként mit találtál különösen érdekesnek?
Végig küzdöttem azzal, hogyan definiáljam az egyes etnikumokat. Borzasztóan érdekelt, ki számít fehérnek, ki feketének, indiánnak, meszticnek vagy mulattnak, illetve hogy a különböző bevándorolt csoportok, például a brazíliai magyarok mennyit tartottak meg a kultúrájukból.
Én a couchsurfingnek köszönhetően leginkább az egyetemista, friss diplomás közegben mozogtam, ahol inkább fehérekkel érintkeztem. De ha szolgáltatásokat vettem igénybe egy társadalmi lépcsővel lejjebb, például a büfések vagy a sofőrök körében már vegyes volt az összetétel, a favelákban pedig az emberek többsége sötétebb bőrű volt.
Minél feljebb áll valaki a társadalmi ranglétrán, annál valószínűbb, hogy fehér, míg a szegényebbek jellemzően sötétebb bőrűek. Nekik többet kell bizonyítaniuk, de ha ez megtörténik, elfogadják őket – erre a legjobb példa Pelé, minden brazil bálványa.
Korrupciós botrány és politikai káosz borzolja a kedélyeket két hónappal a riói olimpia előtt. Mennyit érzékeltél a felfordulásból és hogyan látod az ország politikai helyzetét?
Amikor én kinn voltam, már voltak tüntetések. Érződik, hogy elfogyott az elmúlt 12 év lendülete és kifulladt a növekedés, nem függetlenül attól, hogy Európa meg épp magához tér a válságból. Brazília mostanra jutott el a teljes patthelyzetig.
A baloldal összeomlott, de a jobboldal sem áll fényesen. Nem volt előrehozott választás, hanem egy belső puccs-szerűség történt: a korábbi alelnök váltotta Dilma Rousseffet. Sokatmondó, hogy az elégedetlenkedők fő narratívája a korrupció volt, ám amint megalakult az átmeneti kormány, az elszámoltatásokat eltussolták, ugyanis vastagon érintettek azok is, akik elbuktatták Dilmát. Nem lehet tudni, mi történne, ha holnap lennének a választások.
Milyen jövőt jósolsz Brazíliának?
Mindenféle híresztelés ellenére szerintem rendben le fogják tudni bonyolítani az olimpiát, de utána meglesz a böjtje. Már most sokkal többe került az olimpia, mint eredetileg tervezték, óriási adósságot fognak felhalmozni.
Mivel harminc évre előre elköltötték a városfejlesztésre szánt összes pénzt, jó ideig semmi nem fog történni Rióban. Vége lesz az ünnepnek, és az ország ott marad kivéreztetett költségvetéssel és egy politikai patthelyzettel. Ami persze nem jelenti azt, hogy Brazília ne maradna az egyik legnagyszerűbb hely a világon: ezt szerencsére sem a gazdasági, sem a politikai problémák nem tudják elrontani.
