Az első afroamerikai szupersztár, aki mégsem az Újvilágban, hanem az öreg kontinensen, Európában találta meg azt a szabadságot, amelyről mindig is álmodott. Egész életében kiállt az elfogadás, a faji egyenlőség, a sokszínűség mellett, és hevesen küzdött a rasszizmus ellen. Olyan nő, aki 100 évvel később is példakép lehet számunkra.
„Úgy döntöttem, Franciaországban élek majd, mert ebben az országban soha egy percig sem kellett félnem. Mehettem bármelyik étterembe, ott ihattam vizet, ahol nekem tetszett, és soha többé nem kellett a feketék számára kijelölt illemhelyeket használnom. Drága barátaim, nem hazugság, hogy itt királyok és királynék invitáltak magukhoz a kastélyaikba, és országok vezetői hívtak magukhoz vendégségbe.
Ezzel szemben Amerikában egyetlen szállodába se tehettem be a lábam, hogy igyak egy kávét. Ez őrület!”
– vallott Josephine Baker 250 ezer ember előtt az 1963. augusztus 28-án megtartott washingtoni gyűlésen. A világhírű táncosnő ezen a napon nem banánszoknyát viselt, nem is strasszos melltartót, hanem a francia ellenállás segítéséért a második világháború alatt kapott kitüntetést és az ellenállás egyenruháját.
Josephine Baker jelenség volt. Olyan jelenség, amellyel mindig együtt járt a botrány is. Excentrikus volt, és provokatív, félmeztelenül táncolt a színpadon a húszas években. Ugyanakkor felvilágosult nő volt, feminista, a faji egyenlőtlenség ellen küzdött egész életében. Bár imádta a luxust, mindig felelősnek érezte magát mindenkiért. Azon volt, hogy a körülötte élők is kapjanak abból a sok jóból, amiből ő is.
Abban hitt, hogy minden ember ugyanúgy vágyik a szeretetre, a békére és a biztonságos körülményekre – és minden embernek joga lenne ahhoz, hogy ezeket a vágyait beteljesítse az élete során.
Abban az időben ez a gondolkodás nem volt mindennapos. Josephine Baker jóval a saját kora előtt járt.
A kis Josephine Saint Louisban látta meg a napvilágot 1906. június 3-án. A Freda Josephine McDonald nevet viselte akkor. Édesanyja mosónő volt, édesapja dobos. A szülők nem házasodtak össze. Josephine 8 éves korában kezdett dolgozni, szolgálólány volt a gazdag fehéreknél. 12 évesen kicsapták az iskolából, 13 évesen pincérnőként kezdett dolgozni, és az utcagyerekek életét élte. Utcai előadóművészként keresett némi pluszpénzt. Egy klubban találkozott első férjével, akihez 13 éves korában hozzáment, majd egy év múlva el is vált tőle.
15 évesen másodszor is férjhez ment, Willie Bakerhez, akivel négy évig tartott a házasságuk, a nevét viszont örökre megtartotta.
Egy revücsapat táncosaként jutott el Párizsba is, ahol megízlelhette a szabadságot. 19 évesen La Revue Négre című erotikus előadásával egy pillantás alatt elbűvölte az európai közönséget. A menedzsere pillanatok alatt összehozott az akkor még írni és olvasni is alig tudó Josephine-nek egy európai körutat. 1928-ban kétszer is járt Budapesten. „A fekete bőrű táncfenomén” – ahogy az akkori pesti lapok nevezték – hihetetlenül szolidan és egyszerűen élt Budapesten, mindenféle sztárallűr nélkül.
A lapok beszámolója szerint saját maga vette a „sonkászsemlyét”, borravalót viszont senkinek nem adott. A pesti lapok szerint Josephine minden mozdulatát egy Pepito nevű olasz férfi kísérte figyelemmel, Josephine magától magatehetetlen nő lenne, nem is létezne az olasz nélkül. A lapok munkatársai valószínűleg nem ismerték a menedzser fogalmát, működésébe pedig egy pillanatra sem láttak bele. Pepito Abatino 10 évig volt Josephine menedzsere, ez idő alatt együtt is éltek.
„A divat terrorja késztetett hajam levágatására” – Bulvárhír 1927-ből
Ugye ti is felkapjátok a fejeteket, ha a barátnőtök, a kollégátok vagy az a csaj a buszmegállóból egyszer csak levágatja a haját. Az is lehet, hogy megbeszélitek egy másik ismerősötökkel, barátotokkal. Ugyanezt csináljuk mi is, ha egy sztár dönt a változtatás mellett. Csak mi meg is írjuk. A legviccesebb az, hogy 1927-ben ugyanezt csináltuk volna.
A cikk folytatásáért kattintsatok ide!
A ’30-as években szeretett volna visszatérni az Egyesült Államokba, de az amerikai közönség még akkor sem tűnt befogadónak. A fekete sztár sikereit pedig egy pillanatra sem ismerték el. A szállodájába is csak a szolgálati bejáraton keresztül léphetett be. Nem csoda, ha visszatért Európába.
1937-ben harmadszor is férjhez ment, elnyerte a francia állampolgárságot. Egy interjúban azt mondta, Franciaország az otthona, mert ez az a hely, ahol mindig is békében élhetett. A II. világháborúban a francia ellenállást segítette. Milandes kastélyában adott szállást a művészeknek, menekülteket is bújtatott, ha kellett.
A háború után elkezdte a saját csatáját: szerette volna megnyerni magának az Amerikai Egyesült Államokat – de nem mindenáron.
A faji egyenlőség élharcosaként rengeteg támadás érte. Nemegyszer több százezer dollárt bukott politikai meggyőződése miatt. A szerződésében külön kikötötte, hogy az előadásaira érkező színes bőrű vendégeknek ugyanolyan ellátásban kell részesülniük, mint mindenki másnak. A Miamiban található Copa City Club volt az első, amely belement a feltételeibe, később több nagyvárosban is fel tudott lépni vegyes közönség előtt. Turnéja végére igazi aktivistaként vonult be a köztudatba.
Hitte, hogy szeretetben minden ember együtt élhet, és a rasszizmus nem velünk születik, hanem tanuljuk. Hogy ezt bizonyítsa, 1953-ban örökbe fogadott 12 gyereket a világ minden tájáról, akiket eredeti hitük és vallásuk szerint nevelt. A szivárványcsaláddal Milandes kastélyában éltek, olyan művészek látogatták őket, mint Pablo Picasso. Sajnos az ige terjesztésébe Josephine Baker végül anyagilag beleroppant. 1969-ben el kellett hagyniuk a kastélyt, Monacóban talált menedéket.
1975 áprilisában lépett fel utoljára Párizsban. A 69 éves művésznő utolsó fellépése igazi siker volt, néhány nappal később agyérgörcsöt kapott és elhunyt.
Olyan nő volt, aki hitt az álmaiban, és az álmai megváltoztatták a világot. 2018-ban is példaértékű a hite, az akarata, a kitartása.
Olvassatok még ikonokról!
