Mindenkinek szüksége van barátokra, ez tény. Hiszen ők azok, akik formálnak benneteket, akik jóban-rosszban mellettetek állnak. De mi van akkor, ha az a bizonyos barátság inkább árt nektek, mint használ? És ezt közben sokszor észre sem veszitek!
Szerintem a barátság valahol olyan, mint a szerelem: néha kusza és bonyolult, ám nagyon szép is tud lenni. Hiszen ott egy ember, aki ismeri minden gondolatotokat, akire bármikor számíthattok, aki benne van az őrültségekben, de visszaránt a földre, amikor épp arra van szükségetek. Ám van, hogy meglazul a titeket összekötő kapocs, hogy egy idő után elsodródtok egymástól, főleg felnőttkorban. Azonban nemcsak az tud fájni, ha elmúlik egy barátság, hanem az is, ha rájöttök:
lehet, hogy egy olyan embert hívtatok a barátotoknak, aki meg sem érdemelte igazán…
Velem is ez történt, szinte szóról szóra. Szép lassan eltávolodtunk egymástól. Az elején még fel sem tűnt az egész, elhittem, hogy minden rendben, csak mikor már akkora volt kettőnk között a szakadék, amit nem lehetett egy nagy kibéküléssel betemetni, akkor jöttem rá, hogy ez így nem jó.
Másfelé tartott az életünk: én megszállottan dolgoztam és tanultam, őt meg inkább a pasizás és a bulik világa vonzotta. Ám nem ez volt a legfőbb baj, hanem hogy úgy éreztem, nem tud szívből örülni a sikereimnek. Hogy már egyszerűen nincs mit mondanunk egymásnak, mert őt nem érdekli az én életem.
„Hiába játszotta el, hogy büszke rám, láttam a szemében az irigységet. Hamis volt mindene: a mosolya, a szavai. A barátsága.
Sőt, a fülembe is visszajutottak dolgok, egyenesen tőle. Szép barátság, mondhatom. Akkor jöttem rá, hogy nekem erre nincs szükségem.
Hogy muszáj leépíteni ezt az egészet, mert az az igazság, hogy az ilyen „barátok” fokozatosan mérgezik meg a kapcsolatot, mint egy láthatatlan árnyék, ami a legboldogabb pillanataitokba is belerondít. Nem tudtok felhőtlenül örülni a sikernek, és szinte féltek beszélni vele. Előbb-utóbb azon gondolkoztok, hogy veletek van a baj, mert látszólag vele minden rendben. Kívülről úgy tűnik, mintha elégedett lenne, hogy nem vágyna többre.
És lehet, hogy ez így is van, lehet, hogy csak ilyen a természete, de akkor valaki mondja már meg nekem:
miért fáj annyira látni, hogy a másiknak van valamije, ami neki nincs?
Azóta is azon gondolkozom, hogy mit kellett volna máshogy tennem, de nem találok választ. De az évek során rájöttem: talán nem is fontos. Mert a lényeg, hogy meg kell találni azokat az embereket, akik tényleg megérdemlik, hogy a barátaitoknak hívjátok őket. Lehet, hogy csak egy lesz, lehet, hogy több tíz, de kit érdekel? Az emberi kapcsolatok nem számokban, hanem minőségben mérhetőek. Mert a valódi barátok mellettetek állnak, támogatnak, de őszintén megmondják, ha nem értenek egyet valamivel, és ami a legfontosabb: tudtok örülni egymás sikereinek, mert ha a másik boldog, akkor ti is jobban érzitek magatokat.
Hiszen mi más, ha nem ez az igaz barátságok ismertetőjegye?
„Kevés szomorúbb dolog van annál, mint amikor két barát eltávolodik egymástól”
Múló szerelmek ide vagy oda, a barátok mellettetek maradnak: akármi történik, ott lesztek egymásnak, és tudjátok, hogy számíthattok rájuk. Legalábbis elméletben így kellene lennie. De mi van akkor, ha egyszer csak azt érzitek, hogy szinte már nem is ismeritek a másikat?