Néhány évvel ezelőtt Charlie osztályteremben ült, amikor elkezdett hangokat hallani. A hangok fekete pálcikaemberekből jöttek a füle mögül. Néha átlagos dolgokat mondanak, néha azonban szörnnyé változnak, és átveszik a hatalmát Charlie gondolatai felett.
A MindBodyGreen szerzője, Charlie ma már bátran beszél arról, hogy pár éve kettes típusú bipoláris zavarral diagnosztizálták. A tünetek először akkor jelentkeztek, mikor főiskolai hallgató volt, és apja éppen a rákkal harcolt. Ez váltotta ki belőle a mániás epizódot. Nagyon közel álltak egymához az édesapjával, így amikor meghallotta, hogy a férfi meg fog halni, minden megváltozott. Soha nem érezte magát fáradtnak, örökké ébren volt, mindig azt érezte, hogy valamilyen küldetése, feladata van. Emberfeletti erő duzzadt benne, legyőzhetetlennek érezte magát. Azonban ez az életmód hosszú távon tarthatatlan.
Néhány hónappal később súlyos depresszióba zuhant. Ahogy írja, eljátszott az öngyilkosság gondolatával, és a pálcikaemberek a füle mögül biztatták, és rongyossá szaggatták az önbecsülését.
Értéktelen vagy.
Ne menj be az iskolába!
Öld meg magad!
Néha csak üvöltöttek a fülébe, artikulálatlanul, amit nagyon rosszul viselt. Aztán a helyzet még rosszabbra fordult: hallucinációi lettek.
Fehér, pulzáló gömböt láttam a fejemben. Egyszer Bostonban láttam embereket leugrani az épületekről, akik utána megérintették az autóm ablakát.
A férfi azért állt elő a történetével, mert szeretné, ha megértenék az emberek, hogy nincs egészséges állapot mentális betegségeknél. Charlie keményen megdolgozik azért, hogy ne csússzon újra vissza a depresszió állapotába. Stresszesebb napokon ezek a hangok ugyanis visszajönnek, és van, hogy aztán elmennek. Jobb pillanataiban fáj szembesülnie azzal, hogy valamikor olyan gondolat megfordul a fejében, hogy megölje magát. Tudja, hogy folyamatosan vigyáznia kell magára.
De hogyan vigyáz magára?
Meditál, gyógyszert szed. Rengeteg időt tölt a barátaival, és amikor stresszes napja van, hosszan meditál. Többet alszik, mint az átlagemberek, akár 12 órát is. Ezek a módszerek rengeteget segítettek rajta, de tudja, hogy még sokat kell magán dolgoznia, és ez sokszor nagyon fárasztó. Ennek ellenére tudja, hogy a világban élni egy jó lehetőség, és a betegsége megtanította arra, hogy értékelje a barátait, az életét.
Most már küldetésének érzi, hogy beszéljen az állapotáról, mert a társadalom még mindig kitaszítja a pszichés betegeket. Az orvosa annak idején azt mondta neki, ne beszéljen a betegségéről, főleg állásinterjún ne. Pedig pont ezzel erősítjük meg a sztereotípiákat. Ez a hallgatás sokakat az öngyilkosság felé taszít, mert úgy érzik, olyan baj van velük, amiről nem is beszélhetnek. Ennek a gondolatnak a megcáfolása egy fontos üzenet, sok híresség épp ezért állt elő saját problémájával.
Charlie azt szeretné, ha az emberek nyitottabban kezelnék a mentális betegségeket, és segítőként vennének részt a pszichés zavaroktól szenvedők életében. Ez sokat számít. Ezt ő is megtanulta. Ez ad számára mindig reményt.