Vannak azok a bulik, amik után másnap mozdulni sem bírtok az ágyban. Amikor vízszintesbe felülni is kínszenvedés, amikor a fejetek elviselhetetlenül hasogat, és amikor az ébredés pillanatában realizáljátok, hogy átaludtátok az egész napot. Ez az állapot mindenkinél más mennyiségű alkohol hatására következik be – nálam 25 éves korom óta mindössze 2 pohár sörtől, pedig ez nem volt mindig így...
Igen, jól hallottátok, ma már mindössze 2 pohár sör is elég nekem ahhoz, hogy olyan másnapos legyek, mintha egész éjjel alkoholmámorban buliztam volna. Ezzel nem vagyok egyedül, a barátaim egytől egyig ugyanerre panaszkodnak: már közel sem tudjuk tartani a tempót az egy-két évvel fiatalabb önmagunkkal. Más kérdés, hogy már nem is akarjuk.
20 és 30 között egyetlen év alatt többet változik az ember értékrendje és élete, mint korábban bármikor – és a bulizás, mint olyan, szinte teljesen elveszíti az addigi előkelő helyezését a fontossági sorrendben. Most elárulom nektek, miért élem meg teljesen másként a bulizást, mint 10 évvel fiatalabban.
Öregszik a test
Értem én, hogy nagyon fiatal vagyok, de attól még öregszem. Nyilván kevés dolgon érzem, hogy a testem korosodik, de azért igenis van, amin már észreveszem. Egyrészt már nem fogyok egy kilót mindössze attól, ha két napig nem eszem vacsorát. Másrészt sokkal jobban elfáradok egy bulitól. És nemcsak másnapra – mert van, hogy már a buli alatt a meleg, puha takaróm ölelő érintésére gondolok hajnali kettőkor.
25 éves korom körül történt velem valami. Hirtelen csökkenni kezdett az az alkoholmennyiség, amit a szervezetem képes tolerálni – és a testem is egyre lassabban regenerálódik.
A változást először két éve vettem észre magamon egy fesztiválon: korábban a teljes hetet végig tudtam tombolni megállás nélkül, abban a bizonyos évben viszont azon kaptam magam, hogy egy nap bulizás után egy teljes nap pihenésre van szükségem. Bármennyire is szerettem volna minden percet kint tölteni a fesztiválon, egyszerűen képtelen voltam rá fizikailag.
Miközben a nálam pár évvel fiatalabb barátnőim már délelőttönként felhívtak, hogy induljunk el bulizni azonnal, én csakis arra tudtam gondolni, hogy ANYÁNAK MÉG KICSIT PIHENNIE KELL, GYEREKEK.
Először azt hittem, talán lappang valami a szervezetemben, és valójában azért vagyok olyan fáradékony, mert beteg vagyok – tudjátok, nálam nagyobb öndiagnosztizáló hipochonder nem létezik a világon –, de ez az állapot nemhogy nem múlt el, hanem egyre „súlyosabb” lett. Most már hullafáradt vagyok egy-egy lightosabb este után is: a fáradtságot nemcsak az elmémben érzem, de a testemben is. Szerkesztőnk, Mojzes Nóri szavai adják vissza a legtökéletesebben ezt a problémát:
„Pár éve 'másnapjaim' voltak egy-egy nagyobb buli után, ma viszont már harmadnapokkal is számolnom kell…”
Több felelősség
Kevés akkora partihuszárt ismerek, mint amekkora én voltam tiniként és fiatal egyetemistaként. Huszonegy-két évesen a hét szerdától vasárnapig a szórakozásról szólt. Nem tagadom, olykor el is vetettem a sulykot – de mivel tanultam a hibáimból, ezt sosem bántam meg. A másnaposság viszont még a legdurvább este után is csak egy enyhe fejfájás formájában jelentkezett nálam, aminek egy-két óra elteltével nyoma sem volt.
Simán végigtomboltam egy éjszakát úgy, hogy a buliból egyenesen a suliba mentem, ahol szemrebbenés nélkül beültem az iskolapadba anélkül, hogy bárki is észrevett volna rajtam bármit. Ma?
Ma félelemmel vegyes elborzadással nyitom meg a házibulikra szóló Facebook-meghívókat, és ha havi egy bulinál több eseményre érkezik meghívás, már előre tudom, hogy nem fogom tudni teljesíteni a velem szembeni elvárásokat.
Az ugyanis nem játszik, hogy a munkahelyemre ne kipihenten és éber tudattal érkezzek. Dolgozó emberként ugyanis nem lehet ugyanazt csinálni, mint diákként: azaz nem lehet csendben vegetálni a nap végéig egy csapat arctalan tagjaként, hiszen feladataink vannak, amit számon is kérnek rajtunk.
Változó értékrend
Bennem egyébként az igény is csökkent a bulizásra. Nem lettem egy otthonülő típus, de most már alaposan átgondolom, mivel töltöm a szabadidőmet, mert számomra az nem jelent valódi kikapcsolódást, amit utána még egyszer ki kell pihennem…
Úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki alaposan átgondolja, hogy mivel tölti a szabadidejét. Szerkesztőnk, Sophie is tisztában van vele, hogy az idő nagy kincs:
„Mióta dolgozom – ami azt jelenti, hogy sokszor hétvégén is a munkával kell foglalkoznom –, azóta a hétvége szent számomra. Szombat-vasárnap csak nagyon indokolt esetben megyek el bármilyen programra, mert ha végre van egy szabad hétvégém, akkor azt maximálisan pihenéssel akarom tölteni. Egy bulinak ma már nagyon jónak vagy fontosnak kell lennie ahhoz, hogy hajlandó legyek elmenni rá.”
Sophie, szívemből szóltál! Arról nem is beszélve, hogy az éjszakai élet harminc felé már közel sem olyan izgalmas, mint amilyennek tizenéves koromban tűnt. Felnőtt lettem – oda megyek, ahová akarok, akkor, amikor akarok, és azt csinálok, amit csak akarok. Ekkora szabadság mellett pedig már nem kell magamnak bizonygatnom, hogy mekkora nagylány vagyok. Már a határaimat sem akarom feszegetni, hiszen pontosan tudom, hol vannak, kiismertem már magamat.
A tiniként tomboló lelkem is lenyugodott, ahogy ezzel párhuzamosan a mindennapjaim is sokkal nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak lettek.
Nem zárkózom el a szórakozás elől, de nekem ma már az a legnagyobb buli, ha a barátaimmal időt tölthetek. Ha kedvünk tartja, egy sört is megiszunk közben – de csak azért már nem találkozom senkivel, hogy igyunk, és mindössze ennyi legyen az örömünk forrása.
