Volt egyszer egy kék könyvem, képregény volt benne, és az volt az elejére írva cirádás betűkkel, hogy nem minden arany, ami fénylik. Soha nem értettem ezt igazán gyerekként, hiszen ami arany, az tényleg fénylik, a kincsek is aranyból vannak, mindig csodálatos fénnyel ragyognak a filmekben, képeken. Aztán az élet dobott nekem némi tanulópénzt.
Előbb megtanultam, hogy az ilyet közmondásnak hívják, és mindig van jelentésük. Azt is megértettem, hogy azt akarja mondani valójában, hogy a kincs is lehet hamis. És hogy néha beléjük kell harapni, ahogyan a kalózok csinálták a filmekben, akkor kiderül, hogy igazi, vagy sem.
„Kicsi kincsem”
Évekkel később, persze, mosolyogtam ezen az elgondoláson, mikor a karjaidban feküdtem, és így becézgettél. Hol aranyomnak hívtál, hol drágámnak, és én arra gondoltam, hogy kincsek vagyunk mi egymásnak. Drágábbak az aranynál, drágábbak a gyémántnál. Felbecsülhetetlenek.
Amikor először láttalak, ragyogtál. Magasabb voltál, mint én, langaléta, széles vállú, és ahogy neked ütköztem az utcán, felnéztem rád, hogy ki vagy, de csak egy fekete sziluettet láttam, amit körberagyogott az aranyszínű nap fénye. Sárgaarany.
Ez villant hirtelen az eszembe, miközben hunyorogva kerestem az arcod vonásait.
Nagy nehezen megtaláltam azokat is, egyre jobban egymásba gabalyodtunk, és teltek a hónapok. Idillinek tűnt minden, olyan magától értetődőnek. Utánam nyúltál, ha úgy volt, és én nem ellenkeztem, mentem veled, bárhová.
Kopni kezdett a fényed…
Magával ragadt a kisugárzásod, a tested, a megjelenésed, de valami mégis hibádzott. Kopni kezdett a fényed. Nem igazán értettem a dolgot, nem akartam, hogy kopottasabb legyél, de voltak húzásaid, amik után egyre jobban hasonlítottál egy sárgára festett bizsura. Egyszer gúnyosan kinevettél a baráti társaságunk előtt. Igazából többször is. Rendszeresen, ha őszinte akarok lenni. Egy másik alkalommal hétrét görnyedtem a fájdalomtól, elkaphattam valami vírust. Felhívtalak, hogy nem tudok menni hozzád, rosszul vagyok. Oké, dörmögted, jobbulást, majd találkozunk, hívjalak, ha jobban leszek, és leraktad a telefont. Aznap éjjel, miközben szenvedtem, sokat vesztettél a fényedből.
Ma már tudom, látom, mennyire nem illettünk össze, de akkor nehezemre esett elhinni. Hitegettem magam, mondtam, hogy lesz ez még jobb is, a kincseket is polírozni kell néha, hogy visszanyerjék régi fényüket, nem igaz?
Azzal magyaráztam a távolságtartásod, hogy biztosan rosszulesett, hogy nem megyek, talán rossz napod volt. Gondoltam, elugrom hozzád, megleplek, sütök neked valami finomat, biztosan jobb lesz majd megint minden. A régi fényünkben ragyogunk majd.
Ékszer vagy bizsu
Ahogy közeledtem arra, amerre laksz, még arra gondoltam, milyen jó, hogy a szerelem rám talált a személyedben, mert a szerelem a legnagyobb kincs. Aztán láttam a szemem sarkából, hogy nyílik a lépcsőházatok ajtaja, és kisétálsz rajta. Kiáltani akartam, üdvözölni téged, szaladni, de aztán megláttam a kezedben egy oda nem illő női kezet. Kincsem, olvastam le a szádról, hogy mit mondasz neki, miközben az ölelésedbe vontad.
Úgy éreztem, mintha a becézgetésed végigfolyt volna rajtam, mint egy tojás, ami a fejtetőről indul el a földnek. Olyan volt, mintha engem, a bizsus nyakláncot letépted volna a nyakadról, és a sarokba vágtad volna. Ennyire voltam a kincsed.
És ennyire voltál te is, mert a fényed megváltozott. Végre megláttam a hamisságát, és csak egy darab, kopott valamiként láttalak, amibe tudtam, ha beleharapnék, szétmállana a fogaim között. Sőt, a tested is szertefoszlott, csak egy értéktelen számjegy lettél valamelyik bank számláján.
Mert ez voltál valójában te.
Egy kincs, ami nincs.
