Abban a korban vagyok, amikor a Facebook-üzenőfalam eljegyzésekkel, esküvőkkel és babás posztokkal van tele, így természetes módon egyre gyakrabban jön fel ez a téma a baráti társaságunkban is.
Azt le kell szögeznem, hogy egyelőre házas sem vagyok, viszont a pasimmal biztosan együtt tervezzük a jövőnket. Ennek a jövőnek pedig bizonyos részletei már belátható közelségben vannak, és egyre több beszédtémát jelentenek. Ezek jutnak eszembe, amikor felmerül a babatéma:
Fiatal anyuka szerettem volna lenni
17 éves koromban úgy terveztem, hogy majd 22 éves korom körül szülök, mert édesanyám is ennyi idősen hozott világra, és valamelyest a fiatalságából adódóan lazább volt, viccesebb, és mai napig a legjobb barátnőm. Nos, már 28 leszek, és ezt egy kicsit átértékeltem… de gondolom, sokan vagyunk ezzel így. Mostanában kezdek igazán felnőtté válni, és rengeteg fantasztikus dolgot éltem meg az elmúlt években, ami gyerek mellett biztosan nem így alakult volna. Szóval, örülök, hogy a vágyam nem teljesült, vagyis később fog.
Láttam az ismerőseimet várandósan
Néhány évvel ezelőtt egyszerre több várandósságot is végigkísértem, és azok a kismamák, akiket akkor láttam magam előtt, nagyon vonzóvá tették a dolgot. Jól viselték, jól néztek ki, boldogok voltak, és a párjaik segítőkészek és támogatóak voltak velük, aztán pedig pici tündérkéket hoztak a világra. Akkoriban nem olyan helyzetben voltam, ami a gyermekvállaláshoz ideális lenne (khm… szingli voltam, aztán éppen csak megismertem a szerelmemet), de igazán megtetszett a dolog, és egy kicsit vágytam is rá. Most, hogy közeledem dologhoz, épp ellenkezőleg állok. Látok magam előtt néhány olyan kismamát, akikről süt a küszködés, idegesítő módon csak többesszámban beszélnek magukról és a gyerekről („már megint lázasak vagyunk”), nincs életük, fáj mindenük, stb. Ez pedig egy kicsit elriaszt, én nem ilyen akarok lenni.
Hogy hogyan is készülök lélekben, és hogyan kívánom elkerülni, hogy az a bizonyos „idegesítő anyuka” váljon belőlem? A cikk folytatásából kiderül!
