A madarak valamiért mindenki fejében úgy élnek, hogy... hát, mit szépítsük: buta libák. A legtöbb szólásunkban is szokás leostobázni őket. Hogy ennek van-e valóságalapja, annak az állatkertben jártunk utána.
Elöljáróban azt hozzáteszem, hogy ugyan madár nem vagyok, de a sétánk kezdetén úgy éreztem magam, mint egy buta tyúk, hisz épp január első hetében, a fagyos mínuszokban jutott eszembe utánajárni a madarak intelligenciájának. De értetek mindent megteszünk, így Ancsával, a VOUS egyik fotósával és Hanga Zoltánnal, a Fővárosi Állat- és Növénykert sajtósával helyére tettük az előítéleteinket.
Bizonyítékot keresünk
A hideg ellenére sok állatot láttunk, a fókák és a medvék pedig igazán elemükben voltak. A vadkacsák, akarom mondani a tőkés récék pedig már az első kanyarban bebizonyították, élelmes kis totyogók ők. Ugyan a járdáról a havat eltakarították, de hidegnek hideg volt. A kis hápik viszont ügyesen kihasználták az út alatt futó csatorna melegségét, így fölötte üldögélve várták a látogatókat. Mert azt is megtanulták, hogy tőlük is mindig csurran-cseppen egy kis csemege.
"A madarak nem buták, igenis megvan a magukhoz való eszük" – magyarázza Hanga Zoltán szóvivő. "Az emberek kategorizálják egymást okosnak vagy butának, de azért azt ne felejtsük el, hogy itt nem csak egy fajról van szó, rengeteg különböző madár él a Földön.
Az állatok között általánosan megfigyelhető, hogy a növényevők kevésbé fifikásak a ragadozókhoz képest. Nyilván mindegyiknek annyi esze van, amennyire szüksége van a túléléshez."
Az agy fenntartása elképesztően sok energiát igényel, így az célszerűen csak olyan méretű az egyes madaraknál, amekkorát ki is használ az életmódjából fakadóan a problémamegoldás során.
A tőkés récék – egy sor másik őshonos madárfajjal egyetemben – saját elhatározásukból vannak a budapesti állatkertben, hiszen rájöttek, hogy itt mindig van élelem és télen is találnak szabad vízfelületet, így eszük ágában sincs elmenni.
Csúnya, de szeretni való
Miután kicukiskodtuk magunkat a kacsáknál, az első utunk a fakó keselyűkhöz vezetett, hogy megbizonyosodjunk róla, azért, mert valaki első látásra csúnya, attól még szerethető. Épp ez volt a célja az állatkertnek is, amikor megépítették a pelyhes nyakú dögevők számára azt a röptetőt, ami ugyan fedett, így kiszökni nem tudnak belőle a madarak, de mi emberek besétálhatunk közéjük.
A keselyűk dögevők, így attól ugyan nem kellett tartanunk, hogy megtámadnak minket, de Zoltán óva intett attól, hogy mondjuk egy 8 hónapos csecsemőt bent felejtsünk egy órára.
"Bár a legtöbb ragadozó madár nem a csőrével marcangolja az áldozatát, hanem a karmával, a keselyű pont kivételt jelent ezen a téren, így amit látunk a fején, az épp oly éles és veszélyes, mint amilyennek tűnik.
A dögevők csőre igen erős és ha már a szellemi képességeiket firtatjuk, valahol középen állnak a növényevők és a ragadozók között. Mondhatjuk, hogy okosak, mert igencsak figyelniük kell, mikor próbálkoznak a zsákmányból való falatozással, mert a náluk jóval veszélyesebb emlősállatoknak ők is könnyen áldozatul eshetnek."
A nálunk lakó keselyűkről az is kiderült, hogy játékosak, érdeklődőek és humoruk is van.
"Volt egy példány, aki – egy kicsit vérszemet kapott és elég szemtelenné vált, így már nincs itt – azzal szórakoztatta magát és a látogatókat, hogy a járdán sétálgatva bevárta, míg közel érnek hozzá, aztán elkezdte csipkedni a nadrágjuk szárát. Ezt volt, aki viccesnek találta és volt, aki megijedt, a keselyű pedig sakkban tartotta őket, mert mozdulni sem mertek."
Okosabbak, mint hinnénk
Hogy a madarak úgy általában véve mennyire nem buták, arról az is tanúskodik, hogy milyen sok képesség összehangolására van szükségük például a repüléshez, ami egy erős agyi, idegrendszeri tevékenység. Ugyanígy érvényes ez a pingvinek úszására.
Együtt van szükség a koordinált mozgásra, a tájékozódásra, a közeg változásainak figyelésére és értelmezésére, valamint igen gyors döntéshozatalra.
A fejükben pedig térképek vannak, mert nemcsak, hogy meg kell találniuk helyeket, de vissza is kell tudniuk térni oda.
Az emu mint futómadár ilyen szempontból nem tartozik az IQ bajnokok közé, de ugye nincs is nagyon szüksége rá. Szokták is mondani rájuk, hogy nagyobb a szemük, mint az agyuk.
"Mellettük van viszont az egyik keapapagáj-csapatunk, akik híresek az intelligenciájukról" – mondta Zoltán már a keák mellett állva. "Ők is egy igen kíváncsi és vakmerő állatfaj, akiket szórakoztatni kell, hogy jól érezzék magukat. Most is van bent náluk labda, gyerekeknek való szerszámkészlet és néhány egyéb játék, de a gondozók is gyakran bemennek hozzájuk.
Nyáron azzal játszanak, hogy egy bádogvödröt körbegörgetnek a röptetőjükben lévő betonmedencében, majd ha ezt megunták, belemerítik a vízbe. És ez a viszonylag kicsi test képes arra, hogy a vízzel félig megtelt vödröt kiemelje a tóból.
Ami még érdekes ebben a zöldes színű papagájban, hogy a szárnyuk alsó része narancsos színű, ami egyfajta légi közlekedési eszköz, ezzel jelzik, hogy vigyázz, jövök."
A keapapagájokat elég pusztításcentrikus műszaki érdeklődés jellemzi, amit ha nem kapnának játékot, nálunk is bebizonyítanának, pikk-pakk tönkretennék a környezetüket.
"Új-Zélandon, ahol őshonosak a kirándulók rendszerint azzal szembesülnek, hogy amíg ők túráztak a keák megszállták az autóikat, kirángatták a szélvédő körül a gumitömítést és leszedték az abroncsok műanyag szelepeit."
Ha beszél, akkor okos?
Meglátogattuk az ausztrál házban lévő papagájokat is, ahol több faj él együtt a városi parknak berendezett környezetben, ahová még a kukákba került szemetet is Ausztráliából hozták magukkal az állatkert munkatársai. Persze a kis gézengúzok azóta mindet kipakolták és szétszedték. Itt merült fel az a kérdés, hogy azok a fajok, amelyek képesek beszélni vajon okosak is?
"Ahogyan ezek a madarak beszélnek, az nem azonos azzal a beszéddel, ahogyan azt mi alkalmazzuk" – magyarázta Zoltán. "Nincs mögötte ugyanaz a fogalom a világról, mint az nálunk embereknél. Ez nem beszélgetés, bár a gyakran hallott szavakat valóban meg tudják jegyezni és vissza is tudják adni, de a jelentésével nincsenek tisztában."
A legcukibb
Az állatkerti sétánkat a pingvineknél fejeztük be, akik számomra nemcsak a legaranyosabb madarak a mozgásuk és intelligenciájuk miatt, de az is kiderült róluk, hogy igazi társas lények, akik ragaszkodnak egymáshoz és a gondozóikhoz is. Már persze, ha elfogadták őket, mert ez nem megy ám csak úgy automatikusan.
Amikor viszont megszerették egymást, minden gondozójukat megismerik. Az etetésnél akkor sem tágítanak, ha már megkapták a részüket a halból, ha már jól laktak, mert ott akarnak lenni, ahol történnek a dolgok.
Van eszük, nem?