Van egy barátom, egy igazi világutazó. Néha tudom, hogy merre jár, de van, hogy szem elől tévesztem egy időre. Olykor hónapokig távol van, mert azt mondja, arra van szüksége. Aztán újra találkozunk, mert úgy érezzük, van mondanivalónk. Szeretek a társaságában lenni, mert egészen más színben látja és láttatja a világot. Az ő szemein keresztül az élet játék, a létezés könnyű és csodálatos, minden akadálytól és felelősségtől mentes. Mintha nem léteznének a napi problémáink, mintha gondtalanul lebegnénk a gyermek- és felnőttkor határán.
Most olyan könnyű minden,
szinte csak a semmi tart.
A kutyákat elengedtem,
és a forgószél elvitte a vihart.
szemben a nap zuhan.
és a világ pajkos szellőként suhan.
Emlékszem, egy belvárosi teraszon ültünk, és egy limonádé mellett csendesen néztük a fákat. Nyár vége volt, perzselő meleg. A fákról lehulló, sárga virágok szőnyeget vontak az utca aszfaltjára. Megfogta a kezem, úgy figyeltük az elhaladó embereket. Békét éreztünk, múló pillanatnyi békét a fülledt délutánon. Hosszú percekig hallgattunk, aztán felém fordult:
Amikor Indiában voltam, csakúgy, mint most, magával ragadott egy érzés.
Nem értettem, miért, de a legváratlanabb helyeken rám tört a tökéletes, felhőtlen boldogság. Azelőtt csak ritkán tapasztaltam ilyesmit, leginkább akkor, amikor egyedül maradtam a gondolataimmal" – mondta.
Mondjátok csak, éreztétek már őszintén azt, hogy minden rendben van? Hogy pontosan ott vagytok, ahol éppen lennetek kell, és akkor, amikor kell? Volt már olyan, hogy nem volt hiányérzetetek?
Később beszélgettem egy amerikai barátommal, aki elmondta, arra, ahol ezt tapasztalod, létezik egy kifejezés:
THIN PLACES.
Azokra a helyekre használják, ahol hirtelen megérint valami magasabb erő jelenléte. Helyek, ahol úgy érzitek, az ég közelebb van a földhöz, és közvetlen kapcsolatot éreztek a világgal.
Ahogy a villamosmegállóhoz mentünk, arra gondoltam, milyen jó, hogy egyszerre éreztük ezt. Majd megölelt, és még utoljára figyelmeztet, hogy ne felejtsem el meglátogatni a következő úti célján.
"Rendben" – bólintottam, és felszálltam a villamosra. Ahogy visszanéztem rá, már csak az egyre távolodó alakját láttam. Mintha mindez meg sem történt volna. Talán csak egy délibáb volt a perzselő, nyári hőségben. Aztán ahogy a villamos áthaladt a hídon, az ég is egyre távolabb került a földtől.
Később tudatosan kerestem ezt az idilli állapotot, de rá kellett jönnöm, hogy csak akkor érezhetem meg, ha elengedem. Ha nem erőltetem, csak várom. Aztán többször megtörtént. Nyáron, a Római-parton, amikor a barátaimmal a kavicsos parton ülve számoltuk a hullócsillagokat. Amikor egy fesztiválon egyszerre üvöltötte többezer ember ugyanazt a számot. Vagy amikor Párizsban a Sanzelizén autózva elvakítottak a város rohanó, esti fényei. Amikor a csendesen fodrozódó Velencei-tavon kora reggel messzire úsztam, amikor még senki nem volt a vízben.
Megkértem a többieket a szerkesztőségben, meséljék el nektek, hol tapasztaltak hasonlót.
Eszter, a VOUS főszerkesztője nem is olyan régen találkozott ezzel az érzéssel:
"Imádom a mérsékelt égövi erdőket. Nem vágyom az esőerdőbe, nem hatnak meg a fenyvesek sem. A lombhullató erdők színei, illata teljesen elvarázsolnak. Ha tehetném, építtetnék egy házat a fák közé. Csak ősszel költöznék oda. Csupaüveg falain keresztül mindig látnám az erdőt.
Legutóbb a Zemplénben jártam. Ősszel. Ezerszínű fák között vezettem a nem túl jó minőségű utakon. Nem bántam, hogy lassan kellett menni, mert az egyik kanyar után aranylevelek zivatarán mentünk kilométereken keresztül. Minden aranyszínű volt: a fények, a levelek, az út. 'Mennyire gyönyörű', 'milyen csodaszép', 'ez olyan szép' – folyamatosan ezt mondtam. Lehet, hogy nem hangosan, de a fejemben végig.
És közben mosolygott a fülem is, teljesen összeolvadtam az autóval, a levelekkel, a fákkal és az éggel. Nem tartott sokáig az érzés, de örökre megmarad.
Engel Nórinak szintén egy utazás alatt volt hasonló élménye:
"Nemrég Spanyolországban jártam, amikor kora reggel ellátogattunk a montserrati kolostorba, ami egy hegy tetején van. Hajnalok hajnalán kacskaringós, meredek úton mentünk fel busszal. Szinte semmit nem láttunk, akkora köd volt. Szó szerint mentünk előre a semmibe.
Először körbenéztünk a kolostorban (ami gyönyörű volt) és amikor olyan dél körül kiléptünk az épületből és ott álltunk a hegy tetején, hirtelen minden teljesen máshogy nézett ki. Kivilágosodott, eltűntek a felhők, a köd. Végre látszott a teljes hegy, ami korábban sejtelmesen elbújt.
Úgy éreztem, hogy ott állunk a semmi tetején, a napsütésben, és borzasztó jó érzés volt. Minden gyönyörű volt és érezni lehetett a harmóniát.
Karácsonyi Panka, aki szintén a VOUS grafikusa, tudja, hol tapasztalhatja meg mindezt:
"Én ezért járok sűrűn kirándulni. Ott, ahol körbevesz a csend, természet és csak rá figyelhetek, ott érzem azt a végtelen békét és harmóniát, ami lenyugtat, és azt érzem, hogy minden rendben van."
Mindannyiunknak van egy képzeletbeli fotóalbuma. Telis-tele olyan képekkel, amelyekhez erős érzéseket társítunk. Amikor átéljük ezeket a fontos pillanatokat, pontosan tudjuk, hogy bele fognak kerülni ebbe az albumba. Nem tudjuk előre, mikor fog elragadni a létezés szépségének az érzése. Sokszor elég hozzá egy zene, egy illat vagy a természet közelsége.
Karácsonykor, a családunk körében mindannyian kicsit elcsendesedünk, az elménk és a szívünk befogadóbbá válik. Ha hagyjuk, hogy átjárjon az ünnep hangulata, mindannyian megtapasztalhatjuk ezt.
Hiszen a rokonaink és a családunk körében az otthonunk is lehet egy THIN PLACE, ahol olyan képeket gyűjthetünk az albumunkba, amelyekért igazán érdemes élni.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
