Kislány koromban szerettem, mert játék volt, mert akkor jött a szédülés, amikor én akartam, és ha nem akartam, akkor a világ nem űzött tréfát velem. Stabil maradt, vagy legalábbis úgy tűnt, a körülöttem lévő dolgok a helyükön maradnak.
Nem voltam túl erős gyerek fizikailag, sőt inkább apró és sápadt. Olyan a szél is elfújja típus. Egyszer, még elsős koromban fel is döntött az alföldi szél. Iskolába menet. Attól kezdve egy ideig csak a kerítésbe kapaszkodva közlekedtem, ha nagy szél kerekedett.
Szóval kicsi voltam, akibe sok vasat tömtek, meg más vitaminokat. Ment az aggódás, a sápítozás: sose növök meg. Hát nem lettem óriás, de az egészségem azért minden aggódás ellenére rendben volt. Néha egy kis nátha, meg a vas azért kellett, de a kismamakorszakokat is úgy átvészeltem, mint a pinty. Mind a négyet. Kicsattantam az egészségtől.
Ez az egészség dolog azért olyan furcsa színtere az életünknek, mert amíg van, addig szemernyit se törődünk vele.
Van, néha ásítunk rá egyet. Jól vagy? Jól vagyok? Nem húz itt meg ott, a fejünk se fáj. Nem szúr, nem nyilall, nem hasogat. Miért, mitől vennénk észre fiatalon, hogy két végén égetjük a gyertyát?
Hamis magabiztosság
Elmúltam negyven én magam is, mire észbe kaptam. Nulla megelőzés, nulla tudatosság annak ellenére, hogy hosszú ideje foglalkoztam vele, és írtam is egészséggel foglalkozó cikkeket. Más egészségével, más betegségével foglalkoztam. A magaméval soha. Nem tudom, honnan ez a megmagyarázhatatlan, ütődött és hamis magabiztosság, hogy a mi egészségünk állandó, kikezdhetetlen, és az idők végezetéig tart.
Azt gondoltam, az öregség az úgy kezdődik… hogy egyszer csak bottal járunk, nagyokat nyögünk, és nem tudunk derékból felegyenesedni.
Ezen az elképzelt helyzeten aztán sokat mulattunk a barátokkal. És oké, most sem vagyok még öreg, inkább olyan középkorú, nem nyögök, nincs botom, hajlik a derekam, ahogy kell, de az a huszonéves pörgős, szikrázó ENERGIA már a múlté. Kipattanok az ágyból, rohanok ma is. De valahogy hamarabb fogy el a lendület, nagyobb erőfeszítést igényel a regenerálódás is. Több pihenést követel a szervezet.
Az alvás luxus, majd a vonaton mosok fogat
Mindez pár éve kezdődött csupán, én meg úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Vak és süket voltam a jelekre. Jellemző módon… Szerintem más is így csinál, nem hallja, nem érti szervezete üzeneteit. Az öregség még messze, különben is munka, feladat van. Hajrá, hajrá, hajrá! Pörgés van. Két munkakör, dupla feladat. Válás, költözés, szétzilált család.
Kötelesség itt, kötelesség ott. Bűntudat. Eleget látnak a fiúk? Munka van rengeteg, határidők. Kell a pénz lakásbérletre, számlákra. Cipő a gyereknek – „Anya, osztálykirándulás lesz. Kinőttem, kiszakadt, foltos lett.” Pörgés van, pörgés. Az alvás luxus, majd a vonaton fogat mosok, kihúzom a szemem. Már megint nem krémeztem be az arcom, a mosógépben maradt, nincs kiteregetve a ruha.
Bűntudat verdes a lelkemben. Nem írtam alá az ellenőrzőjét a gyereknek; elég lesz a maradék vacsora biztosan mára is? Elfelejtettem befizetni, áthúzni, lekapcsolni, kivasalni, megcsókolni.
Ez ment, és így évekig. Pörgés. Karok széttárva, szem bekötve, felemelt fejjel, kitárt karokkal. Női napkeringő. Megfeszítve idő, munka, dac, elvárások, bűntudat keresztjén.
És jött az első hajnal, amikor arra ébredtem, hogy a valóságban nem pörgök, sötét van, de velem forog a világ. Percekig tartott a rémületes, iszonyatos forgás. Hányinger, zakatoló szívdobbanások és pánik kísérte: mi történik velem? Aztán az elsőt követte egy még erősebb roham, majd egy újabb, és aztán hónapokon át heti rendszerességgel a többi. A legváratlanabb pillanatokban csapott le rám a szédülés. Vonaton, metrón, autóvezetés, séta, ebédfőzés közben. Szerelmeskedés során. Vagy ha felnyitottam a laptopom tetejét.
Ellopta a biztonságom, ellopta a gondolataim a szédülés. Átvette az irányítást életem felett. Úgy keringtem a betegség körül, mint a Föld a Nap körül: odamágnesezve, fókuszáltan.
Csak a szédülés, az stabil
Egyik vizsgálat jött a másik után. Gyógyszerek, amiktől enyhült a szédülés ugyan, de megfájdult a fejem, megfájdult a gyomrom, elment az étvágyam, és olyan ingerlékennyé váltam, hogy a szemembe villanó legapróbb fény is ökölcsapásként ért. MRI, terheléses vizsgálatok, és a diagnózis: BPPV, vagyis a belső fül egyensúlyközpontjának zavara. Röviden és magyarul: a kis kristályok, amelyek a fülben „úszkálva” az egyensúlyt szabályozzák, időnként rossz helyre tévednek. Ezt mondták. Elhittem, de se a gyógyszer, se a speciális gyakorlatok nem segítettek. Keringett velem a világ továbbra is szédülten.
Aztán elegem lett. Úgy döntöttem, egészséges leszek. Úgy döntöttem, elég volt a pörgésből. Nem kell ennyi munka. Nem kell ennyi pénz sem. Nem vagyok hajlandó örökké bűntudatban élni. Annyit vállalok, amennyi belefér az életembe, ami mellett önmagam maradhatok. És anya és társ és ember és nő.
Megmondtam, felmondtam, lezártam, kiszálltam, megálltam. A gyógyszereket meg kidobtam. Azóta nem szédülök. És a Föld úgy forog velem a Nap körül, abban a ritmusban, ahogy az egészséges.
Ha szédülni akarok, majd kitárom a karom, behunyom a szemem, és fordulok párat lábujjhegyen. Táncra kelek, hajladozok, csókot adok. És nem bánom, ha mások azt suttogják:
nézd már, milyen szédült az a csaj!
