„Nekem nyolc. Pont nyolc, esküszöm, nem több. Amikor felhívtál, aznap este kinyitottam egy üveg bort és végigvettem életem szexállomásait. Azokat, akik érinthettek, és azokat, akik mellett fejlődni is tudtam.

Csak 15 éves voltam, amikor elvesztettem a szüzességem. Egy kis faluban nőttem fel, alig volt velem egykorú vagy hasonló korú fiú. Nem is csókolóztam addig.

Az unokatesóval való csókolózás minek számít? Na mindegy, a lényeg, hogy Debrecenbe kerültem egészségügyi szakiskolába. Kollégiumba, kinyílt előttem a világ, vagy akkor én úgy éltem meg.

Szeptemberben kezdődött az iskola, én olyan november elején találkoztam azzal a sráccal – Péterrel, aki aztán elvette a szüzességem. A barátjával csókolóztam először egy buliban, mégis ő volt az, aki aztán elcsábított. Ápolónőnek tanultam, érdekelt az emberi test, nem féltem a szextől, de valahogy nem jelentett semmi különösebb élményt. Kicsit véreztem, és nem voltam szerelmes.

A második férfi (fiú) az életemben elég gyorsan bekopogtatott. Abban az évben karácsonykor Bálinttal bújtam ágyba. Nem volt sokkal jobb. Tapasztalatlan volt ő is, az én egyetlen szüzesség-elveszejtő éjszakám sokat nem segített rajtunk. Ittunk is, kamaszok voltunk, nem jött nagy gyönyör.

András már egy kicsit idősebb volt nálam, elmúlt húszéves, amikor találkoztunk. Én betöltöttem a 17-et, és Andrásba szerelmes voltam. Már hetek óta együtt jártunk, amikor megtörtént a csoda. Én egy kicsit mindig így fogok erre vissza emlékezni… mert nekem az volt, beteljesülés. Amikor szerelemmel adhattam oda valakinek a testem, és szerelemmel fogadták. És tudtam, hogyan kell érinteni, és volt bátorságom vezetni a kezét. Gyönyörű élmény volt. Életem egyik legmegkapóbb pillanata.

Forrás:

iStock

Két évig jártunk, iszonyúan sokat szexeltünk. Tanulgattam, mi igazán jó. Aztán érettségi után én a fővárosba kerültem, főiskolára jelentkeztem, felvettek. András Debrecenben maradt. Néhány hónapig még tartottuk a kapcsolatot, hazamentem hétvégén, ő néha feljött hozzám, de mindketten éreztük, ez már nem az igazi.

Ő mondta ki, hogy vége, és tudtam, igaza van, de majdnem beleroppantam.

Akkor azért jött egy kis ámokfutás az életembe. Egymás után három pasival is lefeküdtem, egy vagy két hónap alatt. A nevükre se nagyon emlékszem. Nem jelentettek semmit.

Aztán hónapokon keresztül semmi a rendszeres önkielégítésen kívül. Kapós lettem volna, zümmögtek körülöttem a férfiak, de András elvesztése nagyon megviselt. És nem esett jól az étvágyam csillapítására bevitt szex. Inkább tanultam, főztem, lógtam a csajokkal. Ittam is.

Egy főiskolai bulin botlott belém Levente. Szó szerint, majdnem a poharat is kiverte a kezemből. Van szerelem első látásra? Szerintem van. Mert Levente (levert) és levett a lábamról. Imádtam a széles vállát, gyönyörű mosolyát, egészséges, ragyogó fogsorát. Még akkor éjjel ágyba bújtam vele. Szexeltünk onnantól kezdve éveken át.

Amit ma tudok a szexről, azt tőle tanultam meg, vagy vele tapasztaltam ki. Kipróbáltunk mi mindent.

Szerepjátékok, hármas szex, zuhanyszex, pisiszex. Imádtam minden megnyilvánulását. A hangja is felizgatott. Egybeértünk. Megismertük egymás testét, egymás rezdüléseit. A másik egyetlen pillantásából tudtuk, itt az ideje lelépni bármilyen társaságból és irány haza. Téptük egymásról a ruhát.

Tizenkét évig tartott ez az eszement szerelem. Bár sose házasodtunk össze, úgy éreztem, mi összetartozunk. Éppen betöltöttem a harmincat, vagy csak kicsivel múlt el a szülinapom, amikor valahogy éreztem, megváltozott a viselkedése. Hűvösebb lett, távolságtartó, nem nyúlt utánam olyan gyakran, hamar hátat fordított az ágyban. Minden idegszálam veszélyt szimatolt. Nem véletlenül.

Levente szerelmes lett valaki másba. Hiába a tizenkét év, hiába éreztem úgy, hogy nincs is testem nélküle, hogy a határaink elmosódtak, hogy teljesen feloldódtam benne, Levente nem érezte ugyanígy. Vagy elmúlt belőle az érzés. Sose tudtam meg, mert egyszerűen nem tudott velem erről beszélni. Egy nap összepakolt és kisétált az életemből.

Akkor azt hittem, az összes érzékiséget is elvitte magával. Semmim se maradt. Fabábu lettem, de szó szerint. Hónapokig, ó, dehogy, évekig nem tértem magamhoz. És senkinek nem volt bejárása hozzám. Gyűlöltem a férfiakat.

Aztán megismertem a férjemet, Robit. Ő beteg volt, én az ápolónője. Tilos találkozás, tilos érzelmek. De talán kiszolgáltatottsága fogott meg. Gyengédsége, ahogy hozzám szólt, amilyen finoman tudta kifejezni a háláját. Súlyos motorbaleset után lábadozott az osztályon. Sokáig kellett feküdnie. Sokat voltam mellette. Mesélt magáról sokat, tudtam, neki is volt egy nagy párkapcsolati válsága, azért is száguldozott a motorral. Kereste a veszélyt. Meséltem magamról én is. Kitárulkoztam. De tényleg.

És ilyen addig nem volt, hogy egy 'idegennel' beszélgessek erotikáról. Vele igen. Ügyelet után sokszor lejött a büfébe, ott flörtöltünk, incselkedtünk egymással, de nem akartam, hogy a kórházban essünk egymásnak. Amikor azonban végre kiengedték, az első útja nem haza, hanem hozzám vezetett.

Olyan érzés volt vele az első szex, mintha ezer éve ismernénk egymást. Talán azért, mert ő tényleg figyelt rám. Megjegyzett mindent, amit hallott tőlem. Mintha egy diktafonra mondtam volna szöveget. Később gyakran nevettünk azon, hogy tulajdonképpen 'megtanulta' a testemet.

Akart engem, és akar a mai napig. Szóval nekem nyolc. És azt gondolom, nem is kell több.”