Az édesanyám ma már nyugdíjas, és még ahhoz a generációhoz tartozott, akiknek tényleg „nyugdíjas állása” volt. 40 év munkaviszonyát ugyanazon a munkahelyen töltötte el, az ország akkor még egyetlenegy zálogházláncának egyik fiókjában. A nyári vakációkat a vidéki nagymamánál töltöttük, de ha csak egy-két napos szünetünk volt, akkor jobb híján zálogházasdit játszottunk élesben. Volt, hogy abban segítettünk, hogy a raktárban szép sorban várakozó papírzacskókból előkerüljenek az ügyfelek rég nem látott kincsei, volt, hogy az aprópénzt kezeltük, volt, hogy a naftalinszagú bundák között bujkáltunk. A bátyám kedvenc szórakozása zárás után a tolókocsival való csúszkálás volt, az enyém viszont egész napos elfoglaltságnak sem volt utolsó.

Mikor még alsós voltam, csak a csillogó ékszerek vonzották a tekintetem – és a családi anekdota szerint volt, hogy fel is kapkodtam a markomba egyet-egyet a tulajdonos kikerekedő szemei láttára –, ahogy viszont nagyobb lettem, már inkább az arcokat figyeltem.

Ez utóbbiak nagy marékkal hozták a vastag nyakláncaikat, karkötőiket és a briliánsokkal kirakott gyűrűiket, mert hirtelen kellett egy nagyobb összeg. És nem kenyérre. Mások csak egy-két darabbal érkeztek, hogy a hónap végéig kihúzzák valahogy. A legszomorúbb az volt, amikor valaki a karikagyűrűjét adta zálogba. Az ő első dolguk hó elején a „zaciba” vezetett, hogy a kezük égető érzését csillapíthassák, hogy újra felkerülhessen rá a hitvesi pecsét. És hogy a vésztartalék újra vésztartalék lehessen.

A zálogba adott tárgyak gyermekkoromban egészen mások voltak, mint manapság. Volt, aki a bundáját, az öltönyét, a nagykabátját vagy a stafírungba kapott, bontatlan ágyneműjét hozta be. Azt, ami mozdítható volt, amire épp nem volt szükség, hiszen anno még az is nagy szám volt, ha valakinek kétkazettás magnója volt. Az ezekért kapott forintokból pedig befizette mondjuk az iskolában a gyerek ebédjét.

Forrás:

iStock

Aztán mikor már nemcsak az ékszerek, de a műszaki tárgyak is egyre nagyobb értéket képviseltek a háztartásokban, megszűnt a ruhaneműkre adott zálogkölcsön. A korábbi hat hónapos futamidőt pedig felváltotta a negyedéves lejárat. Akinek ennyi idő alatt sem sikerült rendeznie a tartozását, az vagy a kamatok kifizetésével kezdte az egész időszámítást elölről, vagy élt a következő hónap végéig tartó türelmi idővel.

Ha viszont akkor sem tudta visszafizetni a kölcsönt a kamattal és a késedelmi pótlékkal együtt, hát… akkor kénytelen volt lemondani kincseiről, miután azt a szabályok szerint kényszerárverésre bocsátották.

Ha a végén, a levonások után még maradt valami az így befolyt összegből, akkor azt kifizették a zálogjegyével későn érkező kliensnek.

Emlékszem, az anyukám reggelente mindig nagyon sietett a munkahelyére, nem is nagyon értettem, miért kellett már fél hétkor elindulnia otthonról. Pedig a zálogház kapujában már hét előtt nagy sor várakozott, hogy a nyolcas munkakezdés előtt még gyorsan pénzhez juthassanak, vagy a fizetés (vagy segélykifizetés) utáni napokon kiválthassák az értékeiket. Értelemszerűen a hónap végén a kisemberek újra többen lettek a sorokban.

A legrosszabb az volt, amikor olyan emberek érkeztek, akik elfelejtkeztek a lejárati határidőről, és már csak az eladásból származó kevéske különbözetet vehették fel a kasszánál.

Miután név nincs a cédulán, értesítésre is hiába vártak volna. Volt, aki könnyebben, volt, aki nehezebben fogadta a veszteséget, de a legtöbben beletörődtek, valószínűleg nem érte őket váratlanul a dolog.

Amikor még kislány voltam, eljátszottam a gondolattal, hogy én is becsüs leszek, és sok-sok szép tárgy és ékszer között töltöm majd a mindennapjaimat. De persze nem lettem. Már nem a zálogházban heverő tárgyak értéke érdekel, hanem a mindennapoké. A csecsebecséket viszont a mai napig nagyon szeretem. Ha valamiért egyszer már nem lesz mondanivalóm, ha elfogynak a szavaim, ha már nem okoz örömet az írás, lehet, hogy elhallgatok, és kitanulom az értékbecsüsszakmát. Aztán nagy aukciókra járok, hiszen addigra már a pénzzavarban lévő emberek is eltűnnek, ugye?