Emlékszem, körülbelül 13 évesen az első nyertes prózámban a fájdalomról írtam. Arról, hogy szeretem az életemben azokat a pillanatokat, melyek szétszaggattak, mert általuk lettem az, aki: erősebb, okosabb, felnőttebb. Igaz, míg ettem, a könnyem is kicsordult. Olyan kicsit ízre, mint a csilipaprika.
A fájdalom egy nagyon intenzív fűszere az életnek. Nem sokan szeretik, de aki megkedveli, az csak nyerhet belőle.
A kudarc alattomos. Mint a bors, amire hirtelen rábukkantok a levesben, rácsodálkoztok, azt hittétek, nincsen benne. Pedig gyakran ti teszitek bele, csak nem szívesen ismeritek be magatoknak. Senki nem szereti beismerni, hogy a kudarcában vastagon benne volt. Ha túl borsos a levesetek, akkor színtelen, kissé pikáns utóízű őszinteséget kellene szórni bele. Mint amikor a sót próbálod kiűzni néhány hozzáadott krumplival a levesből.
De őszintének lenni nehéz. Ritka fűszer ez a piacon.
A küzdelem a legrágósabb. Csikorog a fog alatt, bár azt mondják, mire a gyomrotokba ér, nagyon finom lesz. De addig rágni kell, törni kell, míg porrá nem őrlődik. Van, aki soha nem vesz le ilyet a fűszeres polcról, mások már úgy őrlik meg, hogy észre sem veszik, és már meg is van.
Az eladó erre nem tud válaszolni, az élet sóját nektek kell megtalálni. Lehet az is, hogy az egy fűszerkeverék, lehet, magatoknak kell összekeverni saját kezűleg. Valószínűleg sokáig kell keresnetek majd, de ha megtaláljátok, akkor nem eresztitek ki a kezetekből többé. Az is lehet, a keveréketek összetétele is változni fog időnként. Miért is ne? Az ember is változik.
De egyvalami biztos:
Olyan, hogy sótlan élet, nincsen. Csak olyan ember, aki nem használja a fűszereket.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
