Azt mondtam magamban, gyere, nyelj el, szedj szét darabokra, aztán mire átérek, rakj össze újra.
Hattagú baráti csapatunkkal már beszéltük egy ideje, hogy át kellene csúszni a két hegy között, az élményért, a buliért, és hogy jól érezzük magunkat. Egyébként is, ez Magyarország leghosszabb, igazi kötélcsúszdája, Európában ilyen csak az alpesi tájakon létezik. Kár lenne kihagyni az életünkből.
Megolvasztja a szívem
Kora délután besorakoztunk a jegypénztárba, és míg mások azon paráztak, hogy milyen lesz maga a csúszás, én a meleget igyekeztem túlélni, egy bizonyos hőfok után ugyanis képes vagyok rosszul lenni. (Kinek mi a gyenge pontja, ugye?) Tipikus figyelemelterelő technikákkal igyekeztem túltenni magam rajta, a környékben gyönyörködtem. Sátoraljaújhely ugyanis gyönyörű. A hegyek, domborulatok, a vad vidék, ha valami, ez nagyon megolvasztja a szívem. Valahol mélyen magam is elhiszem, hogy egy másik életben hegy szülötte lehettem.
Libegővel mentünk fel a Magas-hegyre, bőszen kattintgattam a fotómasinámmal. Katt-katt, aztán csak a korlátra hajtottam a fejem, és figyeltem, hogyan billeg alattam a szerkezet, és döccen egyet a tartóoszlopok kis bukkanóin. Odafent már kezdtem egy pici pillangózást érezni a hasamban, de ez elmúlt, mikor láttam, nem lesz az olyan egyszerű, hogy kötélre megyek és kész.
Első körben mérlegre kellett állnunk, és a súlyunkat színsávok szerint lemérték. Annak megfelelő méretű és erősségű hevedert kaptunk, mindannyian sárgát. Ehhez kaptunk még egy eszközt, amit a kötélre kell rakni, és amire magunkat ráakasztva – mint egy emberakasztó – végigcsúszhatunk. Hevederestül fellépcsőztünk a kiindulópályára, na, ott elkezdtem röhögni magamon, hogy átcsúszni nem félek, de egy lépcsőtől, ahol nincs biztos kapaszkodási lehetőség, egyből leizzadok. Előző életemben lelöktek a lépcsőn. Tuti.
Volt egy srác, aki egyenként felakasztott minket a kötélre, mint az ernyedt ruhákat. Az egyik fiú ment elsőre, és hirtelen vált a nagy testből pici kis ponttá. Szürreális volt. Mikor én is felálltam a kilátó peremére, a srác megigazította a szíjaimat, és gyorsan lebegőpózban találtam magam. Jött egy szívmegállítós ötcentis előrelöttyenés, majd vártunk, míg az előző embert leszedik a túlsó oldalon.
Ahogy ott himbálóztam, nem gondoltam semmire, csak néztem az elém táruló látványt, majd mikor lelódultam a mélységbe, és 80 km/órás sebességgel száguldottam, eleresztettem egy belső sikkantást. Azt hittem, sokkal durvább lesz. De nem. Igaz, a szemüvegem rezgett az orrnyergemen, de csak végtelen nyugalmat éreztem.
Azt, hogy így tudnék még maradni sokáig, és hogy ennél szebb dolog a világon nincsen, hogy az ég és a föld között repülsz, szárnyak nélkül.
Nem tudtam elég helyre nézni, nem tudtam nem örülni bárminek is. Nem volt olyan, hogy csúnya, csak az, hogy minden, ami körülvesz, az maga a csoda. Ez egészen addig tartott, míg észre nem vettem, hogy közeledek a végéhez. Láttam egy piros ponyvával bevont szivacsot felfüggesztve, közepén sárga lábnyomokkal. Logikusan kinyújtottam a lábam, de eszembe jutott, hogy a Beavatottakban a csaj kézifékkel fékezett, és kicsit berezeltem, hogy talán mondták, és nem hallottam. Felrémlett egy kép, hogy placcs, kicsi palacsintává nyomódom, végül azonban kicsivel előtte belassultam, központilag csinálták azt is.
Helló, 1036 méter. Helló, Sátoraljaújhely. Még visszajövök.