Egyik kapcsolatból ki, a másikba be, cserélgetjük egymást, mint Mari néni az alsóneműjét. Ez alapjáraton nem hibás elgondolás, viszont a partnerek cserélgetésével igazán mély sebeket okozhatunk magunknak – főleg, ha nem ilyen típusú emberek vagyunk. Hiszen a tapasztalat nem azt mutatja, hogy ez olyan könnyen élhető, mint ahogy sokan gondolnák.
Kell idő, hogy az ember megtalálja önmagát egy komoly kapcsolatból való kilépés után. De mi van, ha ez olyan jól sikerül, hogy inkább vissza sem menne?
Vajon miért van az, hogy olyan sok rosszul működő párkapcsolatot lát az ember, amiben egyesek egy életen át együtt maradnak? És aztán ott vannak megint mások, akik az első hullámvölgyben kimondják az ég áldjont. Miért nem dolgoznak az egyikben azért, ami elveszett, és miért maradnak benne egy másikban, egy lelket, testet, gyerekeket megtépázó boldogtalanságban? És vajon lehet a család szentségére, az utódokra, az anyagi biztonságra hivatkozva függésben létezni?
Sokan keverik az egyedüllét és a magány fogalmát. Még többen nem tudják, hogy akkor is lehetünk magányosak, ha van mellettünk valaki – és sajnos a kelleténél többen át is élik ezt az élményt nap mint nap, mégsem tudnak ellene semmit sem tenni. Sem újra felépíteni a kapcsolatot, sem kilépni belőle: ők a kapcsolatfüggők.
A mesében Csipkerózsika felébred a mély álomból a herceg csókjára, és élni kezd. Ajka megtelik vérrel, a szíve dobogni kezd, ám a meséken kívül, a valóságban ez gyakran fordítva történik: a csók elaltat, életképtelenné tesz, mély álomba taszít. Szerintem mindenki beleesik ebbe a hibába az életében legalább egyszer, vagy legalább ismer olyat, akit a szerelem lefagyasztott. De milyen az, ha a szerelem lefagyaszt?
Kétségkívül a kapcsolatfüggőség az egyik legfinomabb rablánc, ami létezik a világon. Olyan leheletkönnyen tekeredik a csuklótokra, a nyakatokra és a szívetekre, hogy észre sem veszitek. Olyan erős csomóval kötődik, amit nehéz kifejteni. Leginkább azért, mert ezeket a köteleket mindenkinek magának kell leoldania.
Vajon miért van az, hogy olyan sok rosszul működő párkapcsolatot lát az ember, amiben egyesek egy életen át együtt maradnak? És aztán ott vannak megint mások, akik az első hullámvölgyben kimondják az ég áldjont. Miért nem dolgoznak az egyikben azért, ami elveszett, és miért maradnak benne egy másikban, egy lelket, testet, gyerekeket megtépázó boldogtalanságban? És vajon lehet a család szentségére, az utódokra, az anyagi biztonságra hivatkozva függésben létezni?