Kétségkívül a kapcsolatfüggőség az egyik legfinomabb rablánc, ami létezik a világon. Olyan leheletkönnyen tekeredik a csuklótokra, a nyakatokra és a szívetekre, hogy észre sem veszitek. Olyan erős csomóval kötődik, amit nehéz kifejteni. Leginkább azért, mert ezeket a köteleket mindenkinek magának kell leoldania.
Azt hiszem, én képtelen lennék csak azért együtt lenni valakivel, mert kényelmes, vagy azért, mert a rossz kapcsolat jobb, mint az, ha nincs. Soha nem tudtam megérteni, hogy gondolkozhat valaki így. Számtalanszor láttam lányokat, akik olyan pasival voltak együtt, aki mellett többet sírtak, mint mosolyogtak. Láttam olyan helyzeteket, amelyek után én azt mondtam volna, hogy szevasz, és minden cókmókommal kifordultam volna az ajtón. Örökre.
Pedig én elég jó alapanyag lehettem volna ahhoz, hogy kapcsolatfüggő legyek. Nem hallok, mozgássérült a bal kezem, hát nem az az alap, hogy belesüppedjek egy kényelmes kapcsolatba, ahol támaszkodhatok valakire?
Nem lett volna jobb bárki mellett, aki fülem helyett fülem, kezem helyett kezem, de semmi más?
Mégis, ennek ellenére, ha bármilyen mélyponton voltam is a hátrányaim miatt, és elleptek a zűrzavaros, kétségbeesett gondolatok, soha nem az volt az első gondolatom, hogy most azonnal kell mellém valaki, akire támaszkodhatok, hanem az, hogy egyedül kell lennem.
7 romantikus tevékenység, amit egyedül is szuperjó csinálni
„Az emberekben van egy olyan tévhit, hogy egyedül mozizni gáz, egyedül kávézni unalmas, egyedül vásárolni nem túl szórakoztató. Szóval ha valaki egyedül csinál bármit is, akkor tuti antiszociális.”
Pedig ez közel sincs így! Hogy milyen programokat jó egyedül csinálni? Bauer Nikoletta megosztja veletek!
Annyira magától értetődő volt, hogy csak akkor tudom összerakni magam, ha egyedül vagyok, és nincs hatással rám senki. Elvégre, hogyan tudnék nem feloldódni a másikban, ha nincsen sziklaszilárd alapom, amihez hű legyek?
Azt sem állítom, hogy nem voltak olyan pillanataim, amikor megbillentem, mert voltak. Eljátszadoztam olyan gondolatokkal néha, hogy maradjak csendben. Alkalmazkodjak, mert csak akkor fognak szeretni. Egy hallássérültnek ennyi jár. Hiába bizonyítottam már annyit magamnak és másoknak, ezeket a gondolatokat csak akkor tudtam igazán félretenni, amikor valaki azt mondta a gyötrődéseimre:
Andrea, te már sok mindent megtettél. Itt az ideje, hogy most a környezeted emelkedjen fel hozzád.
Határok, NEM-ek, tenni akarások…
Emlékszem, akkor eléggé megrendültem, és meg is könnyebbültem, mert ez valami olyasmi volt, mint egy engedély. Akkor, azt hiszem, végérvényesen megtanultam határokat húzni, megtanultam nemet mondani, és szerintem az is közrejátszott abban, hogy nem lettem kapcsolatfüggő, hogy anyám dacos makacsságát örököltem. A tenni akarást, azt, hogy egyedül is képes vagyok bármire.
Ez az önállóságra nevelés, azt hiszem, akkor kezdődött el számomra igazán, amikor fél kézzel kellett kicsavarnom a felmosórongyot tinédzserkoromban. Piszok nehéz volt, undorodtam a piszkos, rám fröccsenő víztől, és a kezem is teljesen piros lett az erőlködéstől.
Viszont ez segített hozzá ahhoz is, hogy egy életre megtanuljam, mellém nem kell senki, aki mellett azt érzem, hogy alárendelt vagyok.
A francba is, hát csak nem tol ki velem egy rongy? Vagy egy felszeletelésre váró kenyér. Vagy az ügyfélszolgálatos. Vagy maga az élet.
Ugyanakkor meg tudom érteni azt is, aki gyötrődik a láncokkal. Van ugyan bennem egyfajta harag azok iránt, akik tétlenül tobzódnak a saját helyzetükben, mert nekik kellene leoldaniuk a csomókat, felállniuk, és kilépniük. Néha rájuk kiáltanék, hogy fuss már el onnan, ahol vagy, az istenért. Nézd meg a múltadat, szaggasd apró részletekre, és próbáld megérteni, hogy miért élsz így. Ugyanakkor azt is jól tudom, hogy ez ennél sokkal bonyolultabb.
Lehet, hogy társfüggők vagytok? Ismerjétek fel időben a jeleket!
A társfüggőség gyakoribb jelenség, mint azt hinnétek, és nehéz felismerni is, hiszen nincs leírva sehol a nagykönyvben, hogy mi az a kötődés, ami normális egy párkapcsolatban vagy barátságban.
Felismerni az érzést, hogy azért nem mentek este a barátnőtökkel sehová, mert úgy érzitek, otthon a helyetek. Észrevenni, hogy oldódik a testetek, és foszlik semmivé, hogy a másikba olvadjon. Felismerni, hogy pont úgy hajlik a hátatok, ahogy a másik akarja. Kimondani hangosan, hogy ez nem jó, ami van, de leginkább hinni magatokban, hogy egyedül is jók vagytok, amíg nem jön valaki, akivel tényleg két teljes kirakóként adtok ki egy másik teljes képet.
Azt viszont már kicsit nehezebben tolerálom, ha valaki még panaszkodik is. Hosszan elemezve a helyzetét, de nem tesz önmagáért semmit. Mert kettőn áll a vásár. A VOUS viselkedésszakértője, Michaletzky Luca is megerősítette ezt.
„A kapcsolatfüggőség legegyértelműbb tünete, ha jellemzően a párnak csak az egyik tagja elkezdi feladni magát a másikért: a hobbijait, a barátait, sőt még azt is, hogy miket szeret. Mindent ahhoz igazít, hogy a párja hogyan szeretné, hogy csinálja. Ehhez azért kell a másik is fél is, aki elvárja ezt, örül neki, hogy így történik.”
Viszont sok esetben az önmagáért nem kiálló fél, a kapcsolatfüggő is sokat tesz azért, hogy ez az alárendelt viszony kialakuljon. Nem áll ellen, nem jelöl ki határokat, megágyaz a saját poklának. Ez Luca szerint egy lángoló szerelem kezdetén, fiatalkorban még lehet ártalmatlan függőség egy ideig, de pár hónap múlva, ha felszáll a köd, akkor ez elmúlik. Viszont ha többször előjön ez a kapcsolatfüggőségi minta, akkor jobb pszichológushoz fordulni, mert mélyen gyökerező kötődési zavar állhat a háttérben, amit szépen lassan, közös munkával ki kell bogozni.
