Egyik kapcsolatból ki, a másikba be, cserélgetjük egymást, mint Mari néni az alsóneműjét. Ez alapjáraton nem hibás elgondolás, viszont a partnerek cserélgetésével igazán mély sebeket okozhatunk magunknak – főleg, ha nem ilyen típusú emberek vagyunk. Hiszen a tapasztalat nem azt mutatja, hogy ez olyan könnyen élhető, mint ahogy sokan gondolnák.
Napjainkban az számít elfogadottnak, vagy épp divatosnak, ha az embernek minél több párkapcsolata van, hiszen a tapasztalatszerzés került az életünk fókuszába. Minél többet és többet akarunk, gondoljuk, hiszen azáltal fejlődünk. De mi van, ha valakire ez rombolóan hat? Pusztán azért, mert nem olyan a személyisége, a pszichés berendeződése, hogy lépést tudjon tartani a folyamatos változásokkal.
Az én történetem iskolapéldája lehet annak, hogyan mehet gallyra valakinek az élete amiatt, mert megpróbál megfelelni az elvárásoknak.
Világéletemben az a pasi voltam, aki mindenben az állandóságot kereste. A szerelemben is valahogy azt képzeltem, hogy majd jönni fog a nagy Ő, és életem végéig velem lesz. Emiatt már tiniként is kritikusan vizsgáltam a lányokat, nem éltem az alkalommal csak azért, mert szembejött velem. Természetesen a plátói szerelmek így sem kerültek el. Gimnazista koromban is volt egy-két olyan lány, akikért odáig voltam, de nem mertem kezdeményezni. Viszont a hozzájuk való hűségem jó ideig kitartott.
Majd a húszas éveim elején – bár egy kicsit későre –, de eljött az első igazi párkapcsolat ideje is.
Hosszú évekig voltunk együtt a lánnyal, bele se mertem gondolni, hogy ennek bármi miatt is vége lehetne. Fülig szerelmes voltam belé, és csak vele tudtam elképzelni a jövőmet. Már jegyesek voltunk, amikor egyre sűrűbben kezdtünk veszekedni. Ő nagyon nehezen viselt mindenféle összezörrenést, sokszor emlegette, hogy megfolytja a kapcsolat. Én pedig nem értettem, hogy mi baja lehet, hiszen látszólag mindenünk megvolt: túl voltunk az összeköltözésen, eljegyzésen, stabilan álltunk a lábunkon.
Szépen futottam a plusz köröket, hiszen amíg ő a szakítást tervezte, addig én fejben a családalapításon gondolkodtam.
Amikor tudatosult bennem, hogy vége lett a kapcsolatomnak, azt hittem megőrülök. Ő volt életem középpontja, hozzá igazítottam mindent. Olyan volt az egész, mint az életem origóját veszítettem volna el.
A környezetem mellettem állt, nagyon bíztattak arra, hogy mielőbb keressek új barátnőt, hiszen épp abban az életszakaszban vagyok, hogy több mindent is ki kell próbálni. Annak ellenére, hogy éreztem ezt a nyomást, hosszú időnek kellett eltelnie, mire ismét nyitni tudtam a nők felé. Amikor megismertem a második barátnőmet, ismét azt éltem át, amit akkor régen, az első szerelemnél. Boldog voltam, hogy új esélyt kaptam. Azonban ez a kapcsolat nem tartott többet pár hónapnál, a lány elhagyott.
A probléma ismét az volt, hogy nem kap életteret mellettem.
Az életem következő szakasza arról szólt, hogy egyik kapcsolatból alig léptem ki, már jött is a másik. De ezek nem egyéjszakás kalandok voltak, hanem egy-két hónapig tartó románcok. Nagy lánggal jöttek ezek a szerelmek, nagy reményeket is fűztem hozzájuk, és annál nagyobb pofára esés lett a vége. Rengeteg fájdalmat okozott az, hogy folyamatosan el kellett gyászolnom egy párkapcsolatot, amelyben már családot terveztem.
Lassan negyven éves leszek, és rá kellett jönnöm, hogy más emberekhez képest eltérő módon működök.
Egy párkapcsolat egyik alappillére a kötődés. Vannak emberek, akik nagyon nehezen tudnak elköteleződni, míg másoknak ez nem okoz gondot. Az évek során arra jöttem rá, hogy én túlságosan könnyen tudok kötődni. Elszalad velem a ló, és már pár hét ismeretség után a legkomolyabb szándékkal fordulok hozzá. Amitől természetesen a legtöbb nő hanyatt-homlok menekülni kezd. Ezen a problémámon az sem segített sokat, hogy mindenhonnan az ismerkedés és a párcsere témája folyik. Így a rajtam elhatalmasodó kényszeres keresés és azonnali kötődés nagyon szépen átcsapott egy társfüggőségbe.
Azzal, hogy meséltem a tapasztalataimról még nem célom véleményezni azt, hogy melyik megközelítés a jó. Inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy mennyire fontos tudatosítani a saját működésünket – ahogy az én esetemben ez a kötődéssel volt. Nem mindenki tud aszerint működni a párkapcsolataiban, ahogyan azt a társadalom elvárja, ezért ne akarj mindenáron megfelelni ennek. Majd eljön a megfelelő társ, aki hasonlóan gondolkodik a világról, legyen az egy komolyabb szándék, vagy egy lazább, nyitottabb szemlélet.
Zsolt történetét Kedves Gerda dolgozat fel.
