Nemrég foglalkoztunk a párkapcsolat szakaszaival itt, a Ridikül online hasábjain, és megállapítottuk, hogy az öt szakasz közül sok kapcsolat már a harmadikban véget ér, amikor kiderül: nem is olyan tökéletes a másik ember, mint azt az első szakaszban, a rózsaszín köd idején képzeltük. Ahelyett, hogy megismernénk és elfogadnánk az igazi embert, inkább saját elvárásainkat igyekszünk számon kérni rajta, aminek csalódás, kiábrándulás és szakítás a vége. De mi van akkor, ha olyannyira rettegünk az egyedülléttől, hogy képtelenek vagyunk otthagyni a másikat – de nem jön létre az ismételt egymásra találás, a további közös fejlődés sem? Ilyenkor ragadhatunk bele a társas magány kínzó helyzetébe.

„Általános tévhit, hogy aki magányos az egyedül van, és gyakran hangoztatott általánosítás az is, miszerint egyedül élni és magányosnak lenni ugyanaz. A magányosság egyfajta belső állapotot jelent, amit akkor él meg valaki, ha vágyik a bensőséges kapcsolatra, de ezen vágya nem tud kielégülni. Sőt, a magányosság érzése az egyedül és a társkapcsolatban élőkre egyaránt rátörhet” – meséli Makai Gábor pszichoterapeuta. „Kutatások szerint a felnőtt népesség 40%-a egyedülálló. Azaz tízből négy ember valamiért egyszerűen nem találja meg a párját. Kevesebb kutatás szól egy másik jelenségről, azaz arról, hogy az emberek nagy százaléka kényszerből, félelemből marad benne egy kapcsolatban, aminek ára akár a magány és a kiszolgáltatottság.”

De hogyan juthat el egy kapcsolat az idillitől az elhidegülésig? Ennek elsődleges oka a kommunikáció befagyasztása: nem beszélnek többet egymással az érzéseikről, vágyaikról és sérelmeikről sem, így azokat megoldani sem tudják. Rövidtávon kényelmes megoldás ez, mert így elkerülik a konfliktusokat, hosszú távon viszont a háttérben csak gyűlik a feszültség, ami később akár a kapcsolatban, akár egyéni szinten problémákat okoz.

Ha érdekesnek találjátok a témát, ITT tudjátok tovább olvasni a cikket!

Forrás:

Unsplash