Az évek teltével, a csalódások, mérföldkövek, na meg a tapasztalások mennyiségének növekedésével egyre több olyan kérdés és érzés alakul ki az emberben, ami nemcsak, hogy meg sem fordult volna a fejében öt, vagy tíz évvel ezelőtt, de egyenesen megvetően horkantott volna az abszurd hozzáállás hallatán. „Hogy én? Ne várnám a karácsonyt? Kihagynék egy bulit? Netalántán újraértékelném, hogy milyen is az az életforma, amit a szüleim folytatnak, hogy aztán teljesen elmenjen a kedvem tőle?”

Szerethetünk-e egy olyan gyereket, aki folyamatosan bántja a társait? Vagy ami talán ennél is fontosabb: milyen felnőtt válhat egy másokat kiközösítő, megszégyenítő gyerekből?

Ugyan a tinédzseréveket és a fiatal felnőttkort csupán egy hajszál választja el egymástól, az ember mentalitása, szokásai, na meg prioritásai elég jelentős kanyart vehetnek néhány év alatt. Ami egykor oltári bulisnak tűnt, az mostanra nyűg és kínlódás, vagy éppen fordítva: amit anno halál unalmasnak találtál, az mára izgalommal tölt el.

Ugyan a tinédzseréveket és a fiatal felnőttkort csupán egy hajszál választja el egymástól, az ember mentalitása, szokásai, na meg prioritásai elég jelentős kanyart vehetnek néhány év alatt. Ami egykor oltári bulisnak tűnt, az mostanra nyűg és kínlódás, vagy éppen fordítva: amit anno halál unalmasnak találtál, az mára izgalommal tölt el.

A felnőtté válás egyik legfontosabb lépcsőfoka, amikor kirepülünk a családi fészekből, önálló életet kezdünk, sokszor egy másik városban. Eleinte minden hétvégén hazaugrunk, majd kéthetente, havonta, rosszabb esetben már csak ünnepekkor. Közben észrevétlenül megváltozik minden és nem értjük, miért érezzük magunkat vendégnek ott, ahol felnőttünk. Ha ti is így vagytok, a következő gondolatok ismerősek lesznek!

„Hogyan váltam felnőtté… – cikkek és szövegek tömkelege íródott már a témáról, sok ezek közül teljesen feleslegesen. Nem voltak igazán életszerűek, inkább csak olyan általánosságokat puffogtattak, amelyeket amúgy is megkapunk életünk során az emberektől. Átalános bölcsességek helyett én elmesélném a saját történetemet.” – kezdi történetét Aliz, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Tóth Aliz írását olvashatjátok.

„'Majd ha nagy leszel!' – ismerős, ugye? Kisgyerekként szinte mindenki megkapja a szüleitől vagy más hozzátartozóitól ezt az ultimate lerázós mondatot, így emiatt sokszor megfogalmazódik bennünk a vágy az áhított 'nagyságra'. Vagyis arra, hogy végre már ne gyerek legyen, mert akkor sokkal több mindent lehet csinálni, a gyerekeknek meg jóformán semmit, nemde?” – kezdi történetét Dorottya, aki a VOUS vendégszerzői felhívására jelentkezett. A következő sorokban Tuza Dorottya felnőtté válásról szóló írását olvashatjátok. 

Mindenki máshogy éli meg a felnőtté válást, az önállósodást, aminek legelső lépése az elköltözés a szülői házból. Főleg most, az egyetem kezdetekor aktuális téma ez, hiszen sokan most vágnak neki az új életnek, ám bármilyen élethelyzetben előfordulhat, hogy eljön az idő, amikor bizony ki kell repülni a biztonságot adó családi fészekből az ismeretlen és félelmetes nagybetűs ÉLET-be. Na de mégis hogyan éljük meg mindezt?