Az évek teltével, a csalódások, mérföldkövek, na meg a tapasztalások mennyiségének növekedésével egyre több olyan kérdés és érzés alakul ki az emberben, ami nemcsak, hogy meg sem fordult volna a fejében öt, vagy tíz évvel ezelőtt, de egyenesen megvetően horkantott volna az abszurd hozzáállás hallatán. „Hogy én? Ne várnám a karácsonyt? Kihagynék egy bulit? Netalántán újraértékelném, hogy milyen is az az életforma, amit a szüleim folytatnak, hogy aztán teljesen elmenjen a kedvem tőle?”
Az ilyen érzések megfoganása a legtöbb esetben visszafordíthatatlan Hiába, az ember minden adandó alkalommal megfontolja majd, hogy tényleg érdemes-e a fáradtság azért a bizonyos buliért, vagy jobb lenne-e inkább valami kifogással lerendezni az egészet, hogy tényleg felér-e a karácsony az ünnepet ölelő hype-hoz, és mindig kritikus szemmel fog nézni a szülei kapcsolatára, gondolkodásmódjára és bevett szokásaira, amelyek azelőtt annyira természetesek és maguktól értetődőek voltak. Mi változott akkor?
Annyi, hogy felnőttünk. Volt már részünk a tinikori bulikban, első lerészegedésekben, hancúrozásban, dohányzásban, veszélyesebb, „csodahogyezttúléltem” helyzetekben, karácsonyokban, amelyeknek a varázsa eltűnt, és soha nem jött vissza, hiszen már nem hiszünk a Jézuskában. Volt már részünk rózsaszín ködös szerelemben, kisebb-nagyobb traumákban, csalódásban, szívfájdalomban, meg még ezerféle dologban, ami nagyon jó és nagyon rossz.
Csoda hát, hogy a világ megismerésével egyidejűleg egyre gyanakvóbban és szkeptikusabban nézzük a szüleink életét?
Máshogy értékeljük a döntéseit és személyét, amikor hazalátogatunk, vagy egy-egy gyerekkori élményre visszagondolva egészen új színben látjuk az addig sokszor megkérdőjelezhetetlen és példakép szerepet betöltő ősöket?
Nem igazán. Persze vannak magyarázatok, hogy akkoriban más volt, akkor úgy kellett, vagy, hogy ennyi év után válni? Minek? “Mit gondolnának mások? Jól megvagyunk, mi van abban, mi így szoktuk meg. A szomszéd Jóska meg most hagyta ott az asszonyt, vénségére bolondult meg, a sógoromnak meg viszonya van, de én el nem mondom a húgomnak, ki vagyok én, hogy beleavatkozzak. Apád most a vendégszobában alszik, úgy horkol, hogy én nem bírok meglenni mellette, legalább így az sem zavar, ha este hangosan nézi a tévét, meg amúgy sem akarom tudni hány sört gurít le. Apád öccse is megbolondult, fekete nővel állt össze, most szólj hozzá.”
Ez tizennégy évesen nem hangzott furcsán az embernek.
Hiszen többnyire el volt foglalva azzal, hogyan lógjon ki, vagy hogy ne szagolja ki az anyja, hogy cigizett. Mi van azonban akkor, ha már bőven benne van a húszas éveiben, és nem annyira könnyen emészthető, hogy anyuék mint két idegen élnek együtt, megcsalják egymást, boldogtalanok vagy éppen kizárólag másokat kibeszélni szeretnek együtt, de még egymás szemét is kikaparnák, ha attól nem lenne rossz hírük az ismerősök között? Mennyire könnyű elfogadni, hogy a szüleink csodálata, vagy a hit, hogy ők bizony, ha nem is mindent, de a legtöbb dolgot bizony jól csináltak lassan, de biztosan szertefoszlik?
Valójában semennyire. Feldolgozni, hogy a szüleink ugyanolyan önző, gyarló és esendő emberi lények, rossz szokásokkal és berögződésekkel kicsit sem könnyű – sokszor azonban még azelőtt megmutatja, hogy mivé nem akarunk válni, mielőtt erre készen állnánk. Persze, mi sem leszünk tökéletes barátnők, feleségek, anyák, vagy csak úgy önmagában emberek, ám érdemes nyitott szemmel járni a gyerekkori otthonban, és megértéssel ugyan, de meglátni, mi az, ami gyerekként valósnak tűnt, de mára már csak illúzió.
Ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, akkor kezdi el emlegetni a sorsot, a szerencsét, vagy végső esetben a véletleneket.
