Vészesen közeleg a szeptember. Enyhe gyomorgörcs, kis szomorúsággal vegyülő izgalom, hamarosan tárgyfelvétel, újra találkozok a csoporttársaimmal… vagyis… várjatok csak! Vicceltem. Semmi ilyesmi. Ez lesz az első szeptemberem, amikor nem kell visszaülnöm az iskolapadba, és ettől igazán boldog vagyok.

Sok időt töltöttem az utóbbi hónapokban gyerekekkel. Kamaszokkal és kicsikkel is, és rengeteget tanultam tőlük. Pedig gyerekként még a felnőttekre néztünk fel, kerestük azokat, akik idősebbek, mint mi, és mennyire olyanok akartunk lenni! Most viszont arra bátorítalak benneteket, hogy tanuljatok tőlük néhány apró fogást, ami az életeteket is szebbé varázsolja a hétköznapokban.

Anyukátok tudta ám, hogy mi a dörgés. Nagyon bölcs volt, de mi tiniként csak azt hittük, hogy valamilyen szülőnevelő könyvből szedi azokat a bizonyos mondatokat, amik hallatán csak úgy néztünk rájuk hogy na, persze.

Emlékeztek még, gyerekként mennyire izgatottan vártuk a téli szezont? A karácsonyi ajándékokat, iskolai szünetet, az egész napos hógolyócsatákat, és szinte alig lehetett bekönyörögni minket az udvarról. Valljuk be, ma már azért egy kicsit megváltozott a helyzet...

Hogy hívjuk azt, amikor felülök a vonatra a kisvárosban, ahol felnőttem, hogy hazamenjek a nagyvárosba, ahol most élek és olyan, mintha egy részem ott maradna? Amikor vonatom berobog az állomásra, anyukám a könnyeit törölgeti, a vonat megáll, én felszállok, az ajtók bezárulnak és már úton is vagyok. Gombócot érzek a torkomban. Kicsit olyan, mintha szakítottunk volna. Mi fán terem a felnőtté válás? Egy cikksorozatban elmesélem – 1. rész.

Sokan még ma is úgy tartják, felnőttkorban tanulni idő- és energiapazarlás. Pedig ez messze áll a valóságtól, hiszen ahogy a mondás is tartja: "A jó pap holtig tanul!". Habár felnőttként több energiát fektetünk egy új ismeret elsajátításába, azt legalább elmondhatjuk, a motivációnk vezet minket, nem a kötelesség!