Bevallom, voltak jelek. Már amikor kezdtek komolyra fordulni a dolgok, akkor megemlítette néhányszor, hogy ő nem szereti, ha a szerelme túl sokat jár nélküle szórakozni, de nem vettem komolyan. Rólam tudni kell, hogy társasági ember vagyok, igaz, nincs hatalmas ismeretségi köröm, de a meglévő barátaimmal gyakran eljárok ide-oda. Szeretek egy héten legalább egyszer valamilyen programot szervezni velük, ha időnk engedi. A kapcsolatunk elején nem is jött elő ez a nézetkülönbség, ugyanis a munka és egészségügyi okok miatt is sokat voltam otthon. Ekkor nagyon odaadóan viselkedett, sokszor főzött nekem, vagy lepett meg valamivel, tényleg figyelt rám. Úgy viselkedett, mint egy igazi álom pasi. Az utóbbi időben viszont megváltoztak a dolgok.

Forrás: Canva.com

Végre kicsit lazább hetek jöttek, így mostanában több szabadidőm jutott a barátnős lazulásra is. Emiatt egyre többet veszekszik velem Peti, nagyon nem tetszik neki, hogy velük vagyok. Pedig nem úgy kell elképzelni ezeket a programokat, hogy bulikba vagy bárokba járnánk pasizni. Általában mozizni megyünk, vagy új éttermeket próbálunk ki, tehát „ártalmatlan” időtöltésről van szó, mégsem tud ezzel megbarátkozni. Úgy érzem, őt sem szorítom ezzel háttérbe, mindig úgy oldom meg az életemet, hogy legyen rá is időm. Igaz, ez legtöbbször kimerül abban, hogy nála vagy nálam vagyunk, ő jobban preferálja az otthoni pihenést, ezért sem érti, miért szeretek annyira elmenni valahova. A legfőbb vitaforrást viszont most az adja, hogy már egy jó ideje tervezünk egy spanyolországi utat az egyik legjobb barátnőmmel, ahova már a jegyünk is megvan. Azt mondta, egy nő ne csináljon külön utakat a párja nélkül, ha már egyszer párkapcsolatban él. Már ott tartunk, hogy szakítással fenyegetőzik, ha elmegyek, én pedig két tűz közé kerültem, hiszen a barátnőmet sem szeretném cserbenhagyni.

Nem szeretnék lemondani a társasági életemről, de őt sem szeretném emiatt elveszíteni. A barátaim szerint szakítanom kellene vele, mert nem normális, amit csinál. Megértem, hogy miért mondják, és szívem mélyén talán én is tudom, hogy ez lenne a helyes döntés, de nem tudom meglépni. Túlságosan szeretem, és ezen a nézetkülönbségen kívül úgy érzem, tényleg összeillünk.

Kriszta történetét Novák Regina jegyezte le.

A Szakít velem, ha elmegyek a csajos nyaralásra – Mit tegyek? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Már az elején elmondta, hogy szeretné, ha az ő barátai az én barátaim is lennének. A társaságuk párjaival együtt engem is rendszeresen vitt az összejövetelekre. Az esküvőnkön is mind ott voltak, úgy éreztem jóban vagyunk.

Szeretném, hogy boldog legyen, de ezzel úgy érzem, elrejt a többiek előtt, és nem lát szívesen. Tudok róla, hogy van olyan, aki továbbra is viszi a párját egyes összejövetelekre, míg én otthon fekszem, és várom, hogy haza találjon.

Forrás:

Canva

A napokban újra összejövetelt tartott, ezúttal nálunk. A szokásos öt férfin kívül két új ember is érkezett. Miután bemutatkoztam nekik, leültem a férjem mellé, és hallgattam ahogy beszélgetnek. Egyszer megkérdezte, hogy nincs-e valami dolgom esetleg, de mondtam, hogy tökéletesen érzem magamat.

Viszont elhatároztam, hogy most nem én leszek az, aki enged. Nem foglalkoztam az SMS-el, és továbbra is ott ültem az asztalnál. Úgy éreztem, megvan az oka, hogy nem akarják, hogy ott legyek, nem akartam, hogy esetleg engem beszéljenek ki, amint távozom.

Miután elköszöntek, és feloszlott a társaság a férjem összeveszett velem. Nem éreztem igazságosnak a kérést, hiszen a saját házamban voltam, míg ő szerinte nagyobb teret kéne engednem neki és a barátainak.

Nem érzem úgy, hogy igaza lenne, miközben én látom úgy, mintha szégyellne. Mégis mitévő legyek?

Lívia történetét Fazekas Nóra dolgozta fel.

A Szégyell a férjem? Nem akarta, hogy a barátaival beszélgessek bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Teljesen váratlanul érintett egy baráti társaság reakciója, amikor a közös nyaralás végén az egyik csaj odajött hozzám. Iszonyatosan zavarban volt, már a puszta ténytől is, hogy felhozza nekem a témát, de úgy érezte, hogy muszáj jeleznie, mert nagyon kellemetlenül érzi tőle magát.

„Az én ízlésemnek kicsit túl sokat csókolóztatok.”

Hangzott el a kritika az én és a párom irányába. Ami úgy érzem, teljesen jogos észrevétel lett volna, ha vadul, nyálasan cuppogó tinik lettünk volna, akik képtelenek kiszállni egymás szájából. Igen ám, de már a húszas éveink végén voltunk ekkor, és csak gyors szájra puszikat adtunk egymásnak. Ráadásul baráti nyaraláson voltunk, ahol önfeledten pihentünk és szórakoztunk, egyáltalán nem egy olyan környezet, ahol az ember távolságot tart a párjától. Nem a családi ebédnél, vagy a munkahelyünkön merészeltük így kifejezni egymás iránti szeretetünket.

Nekem fel sem tűnt, hogy sokat adnánk egymásnak, vagy a többi párnál többször, mert eszembe se jutott ezt figyelni. Ha mások adnának egymásnak szájra puszikat, őszintén, nem igazán érdekelne. Ha nyelves csókokat adnának, lehet felfigyelnék, de még akkor sem foglalkoznék vele.

Teljesen jogos észrevétel lett volna, ha vadul, nyálasan cuppogó tinik lettünk volna, akik képtelenek kiszállni egymás szájából.

Forrás:

Unsplash

Felötlött bennem, hogy azért tűnhetett kiugróan soknak a többi párhoz képest a viselkedésünk, mert mi nem olyan régóta voltunk együtt. A többiek átlagosan jó 7-8 éve együtt voltak, szóval lehetséges, hogy kicsit már megkopott a nyilvános szeretet kifejezésük ilyen formája.

„Csak azért mondom, mert mi például sosem adnánk egymásnak nyilvánosan, ti meg elég gyakran…” 

Itt már kezdtem kapizsgálni, hogy honnan fúj a szél. A csaj a saját gátlását kivetítette elvárásként másokra is. Jelen esetben ránk. De itt felmerül a kérdés, hogy akkor nem adhatok a szerelmemnek a barátaim előtt egy szájra puszit, ha elkészíti a reggelimet kedvességből? Meg kell várnom, amíg magunkra maradunk, ha ilyen erkölcstelen dologra készülök? Mint egy hála puszi? 

Nem akartam konfliktust, ezért megígértem neki, hogy majd odafigyelünk, hogy kevesebbszer csináljuk. Azaz az ő értelmezésben soha. De a mai napig nem fér a fejembe, hogy tarthatunk itt manapság, hogy baráti közegben sem csinálhatok ilyet. Mi ezen ennyire szörnyű? 

Kata történetét Fenyvesi Mira jegyezte le.

A Miért zavar másokat, hogy megcsókoljuk egymást nyilvánosan? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Mindig sok energiát fektettem a gyereknevelésbe, figyeltem arra, hogy a gyerekem ne kapjon se túl sok, se túl kevés figyelmet, valamint ösztönöztem az önállóságra. Át szerettem volna adni neki azokat az értékeket, amelyek szerint én is éltem, mint például a család szeretete, vagy a barátok fontossága.

Én magam nyitott ember vagyok, és könnyen megértetem magam idegenekkel is. Összességében társasági személy vagyok, aki mindig megnevetteti a körülötte lévőket.

Bármilyen témáról kezdünk beszélgetni egy társaságban, mindig harsányan fejezi ki a véleményét, amivel természetesen ellenszenvet vált ki.

Forrás:

Pexels.com

A fiamon azonban azt vettem észre, hogy mindig nagyzolni próbál, valamint olyan képességekkel próbált felvágni, amivel nem rendelkezik. Bármilyen témáról kezdünk beszélgetni egy társaságban, mindig harsányan fejezi ki a véleményét, és a leghozzáértőbbnek próbál tűnni, amivel természetesen ellenszenvet vált ki. Ezt többnyire olyan témák felhozásánál teszi, amelyekhez nem ért, emiatt sokszor kínosan feszengek mellette.

Több éve próbálom óvatosan felhozni neki, hogy hogyan viselkedik, mivel, ahogy látom, a párválasztásban is jelentős  hátránnyal indul ennek a tulajdonságának köszönhetően.

Nem vagyok ott a randijain, de mivel a fiam egy jól fizető szakmában helyezkedett el, úgy gondolom, hogy ott is anyagi sikereivel próbál felvágni. Ami nem a legjobb, ha komoly kapcsolatra vágyik.

Nem tudom, mit rontottam el a nevelésében, hisz én magam sosem kérkedtem a sikereimmel, és nem próbáltam olyannak tűnni, amilyen nem vagyok. A férjemtől sem tanulhatta ezt a fajta viselkedést, hisz ő is hasonlóan gondolkodik, mint én.

Hogy tudok felnevelni egy már felnőtt férfit? Talán az én nevelési módszereim vezettek ide?

Éva történetét Hargitai Alexandra jegyezte le.

A A fiam csak okoskodik, de egy kudarc az élete. Elrontottam a gyereknevelést? bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A barátnőimmel összegyűjtöttünk néhány „kedves szót” a korábbi és az utóbbi ünnepi asztalokról, hogy ventilláljuk kicsit a sérelmeinkről! Lássuk ezeket!

„Tényleg hatásos volt ez a gluténmentes és vegán diéta, kicsikém, sikerült ledobni a felesleget! De ugye jövőtől végre normálisan fogsz enni?” – mikor a nagyinál betelik a pohár, mert te már megint semmiből nem tudsz enni, amit ő készített.

„Végre megtanultál rendesen parkolni!” – keresztapám, miután hazavittem a családi vacsoráról, hogy ne kelljen gyalogoljon.

„Szerencséd van a homokóra alakoddal, nem tűnik fel, ha meghízol. De most amúgy is a Kardashian-fenék a divat!” – anyukám húga.

„Gratulálunk! Néztük ám az élő adást a díjátadóról, csak egy kicsit későre találtunk meg téged! Ott ültél a második sorban igaz? Olyan más vagy élőben, mint a Facebook képeiden!” – kolléganőm, akivel végre félév home office után élőben találkoztunk a karácsonyi partin.

„Végre megszabadultál a nagy loboncodtól, és látszik a szép kis arcod!” – egy kedves nagynéni.

„Pszichológiát tanulsz? Akkor majd téged foglak keresni, ha megbolondulok!” – külföldről hazaérkező rokonok.

„Örülök, hogy hordod a ruhát! Rajtad jobban áll, mert kitöltöd!” – barátnő a szilveszteri partin, akitől ruhát örököltem.

Végezetül:

Anyu: “Na mutass már egy képet a barátodról!”

Én: “Tessék! Itt épp a Városligetben sétáltunk.”

Nagynéném: “Ú, de jól néz ki a csávó! Mennék vele egy kört!” – szekunder szégyen a köbön.

A Nem fáj, folytasd csak! – Avagy kedves bókok a családi vacsorákról bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Én sem voltam egyszerű gyerek, ha kellett visszaszóltam, de tudtam, ha olyan stílusban és hangnemben teszem, akkor vagy egy papucs repül utánam, vagy (ahogy mondani szokás) a fal adta a másikat. Felnőve nem féltem a szüleimtől, de volt egy egészséges távolságtartás és tisztelet köztünk. Megtanultam, hogy tartsam magam, hogy érvényesítsem a gondolataimat – anélkül, hogy bunkónak tűnne a stílusom.

A tíz év alattiak nem fogadják el, vagy nem ismerik magát a “nem” fogalmát.

Forrás:

Canva

Persze, nem azt állítom, hogy mindenki álljon oda, és üsse meg a gyerekét, de van akinek lehet nem ártana, ha némi észt kólintanának belé. A tíz év alattiak nem fogadják el, vagy nem ismerik magát a “nem” fogalmát, a nagyobbak pedig olyan stílusban beszélnek a szüleikkel, hogy szinte ők kérnek bocsánatot, amiért szabályokat szeretnének állítani egy tinédzsernek.

Ez mondjuk nemcsak az ismerősi körömre jellemző, az utcán is hasonlókat látni. Ordító gyerek a bevásárlóközpontban a felvágottak mellett, mert a teli kocsit toló anyukája nem veszi meg neki a (csak tippelni tudok) hatvanadik kisautót, hogy aztán azzal se játsszon három óra múlva.

“Ne idegesíts fel” – szólt egy lány az anyjának, amint elsétáltak mellettem az egyik plázában. Vissza kellett fordulnom, mert arra számítottam, hogy minimum tarkón lesz vágva a stílusáért, de semmi reakció nem jött rá.

Egy vacsora alkalmával rászóltam egy fiatalkori barátom fiaira, akik ötödszörre jöttek neki a székemnek, miközben sikoltozva rohangáltak körülöttünk. Az egyik elsírta magát, a másik közölte, hogy: “Nem.” Majd az arcomba kiabált. Vártam valami reakciót a felnőttektől, de vagy úgy tettek mintha nem látták volna, vagy rám szóltak, hogy hagyjam őket játszani, hiszen csak gyerekek.

Egy időben a helikopter szülőség volt a menő, de most a “laza” szülőké a főszerep, akik hagyják, hogy egy hatéves áttaposson rajtuk iPaddal a kezében, miközben Peppa malac szól a háttérben.

Meddig lehet hagyni, hogy eltaposson a gyereked?

Forrás:

Canva

“Egyenlő félként kell kezelni őket, nekik is van véleményük és érzéseik” – mondta egy barátom, amikor megkérdeztem, mégis miért nem szól rá a gyerekeire, amikor tiszteletlenek vagy rohangálva ordítanak. “Az én véleményem se érdekelne senkit, ha hasra vágnám magam, és verném a földet a kisbolt közepén vagy nyakig az orromban turkálnék” – próbáltam érvelni, de megkaptam, hogy amíg nem lesz saját gyerekem, addig ne próbáljak véleményt formálni nevelés téren.

Talán igaza van, talán megváltozik majd a véleményem, ha egyszer oda kerül a sor. De addig is hiszem, ha valaki meghúzza a másik haját, akkor rá kell csapni a kezére, és elmondani, hogy rosszat tett. Nem lehet mindent rájuk hagyni. És igen, néha egy pofon is belefér.

Ágota történetét Fazekas Nóra jegyezte le.

A Igenis kijár néha egy pofon bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Mégis kicsit magaménak érzem a ThoughtCatalogon talált írás, melynek a címe: 

Bár én nem érezném magam lúzernek emiatt, főleg hogy egykeségemből adódóan imádok egyedül lenni. Az Instagram, a Facebook egyértelműen azt nyomatja, hogy ha nincs BFF-etek, akkor igazi vesztesek vagytok. Ha nincs közös fotótok, amin a legmenőbb étteremben ebédeltek, ha nincs egy őrült bulizós fotótok, ha nincs senkivel egy tökéletes szelfietek, akkor…

Ez baromira nincs jól! 

Az író szerint vannak barátai, van kivel elmennie szórakozni, mégsem tudna egy olyan személyt megnevezni, aki a legjobb barátnője. Nincs senki, akivel a különleges kötelék kialakult, nincs olyan ember, akivel barátságtetoválást csináltatna, stb…. Saját magát hibáztatja, szerinte lemaradt a BFF-vonatról.

Lehet, hogy ezt a vonatot lekéste, de ez nem az ő hibája. Az író boldog, teljes életet él, vesztesnek pedig azért érzi magát, mert nem a közösségi média „trendi” életét éli. Szerintem ha valakinek nincs legjobb barátnője, azt ő maga akarta így, mert neki így jó. 

Mit gondoltok: probléma, ha egy lánynak nincs legjobb barátnője? Létezik olyan, hogy valaki nem tud barátokat szerezni?

A „Lemaradtam a BFF-vonatról, nincs legjobb barátnőm – lúzer vagyok?” bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Sajnos nem mindenki élete íródhat a Született feleségek forgatókönyve alapján, bármennyire is szeretnénk, ha az összes barátnőnk a szomszédságunkba költözne, és hosszas délutánokon át kártyázgatnánk és pletykálnánk.

Visszagondolva a középiskolás évekre értetlenül nézek magam elé, hogy mennyi minden megváltozott, pedig annyira igyekeztem. Finoman gondoztam a barátságaimat, tápláltam, magamhoz öleltem és feltétlenül szerettem azokat, akik körülöttem voltak. Aztán vége lett. Szép lassan elszivárgott az életemből a legtöbb olyan ember, aki valaha a legtöbbet jelentette számomra. Az én hibám?

Ha valaha elért benneteket egy ehhez hasonló válság, amikor nem érzitek többé magatokénak azt a társaságot, akikkel átvészeltétek a gimnáziumi éveiteket, van egy jó hírem: nem hibáztatok, csak felnőttetek. Egy nap a legtöbbünket eléri a változás. A szemünk kinyílik, és végre nemcsak nézünk, hanem látunk is. Rájövünk, hogy ideje kilépni a szüleink árnyékából és a saját utunkat járni, felelősséget vállalni és tenni a saját életünkért. A baj azonban csak annyi, hogy mindenkinél más időben jön el a megvilágosodás.

Forrás:

pixabay.com

A barátaink nem feltétlenül rossz emberek, csak valahol elcsúsztak az elképzeléseink. Valami megváltozott, és velük lógni inkább fárasztó lett, mint élvezetes. Ilyenkor érezzük magunkat először igazán magányosnak. Nagy bulik, hosszas alapozások, hajnali részegség és napokig emlegetett kínos történetek, amikből nekünk csak a szemrehányás jut: miért nem ittunk, miért nem maradtunk, miért nem buliztunk, csak rontottuk a levegőt és a hangulatot. És itt van az a pont, amikor jobb, ha belátjuk: megváltoztunk és elengedjük a múltat.

Lehet, hogy nehéz megtenni, de ez egy fontos része a felnőtté válásnak. Ezek a barátságok mérgezik a jövőt, visszatartanak attól, hogy azzá váljatok, akinek lennetek kell, vagy akik közben lettetek. Nem rossz emberek vagy lúzerek lesztek, hanem felnőttek, akik igenis tudják, mit akarnak és mi a rossz nekik.

Ha hasonló cipőben jártok, a következő néhány tipp talán a segítségetekre lesz a továbblépésben.

Nem tudjátok olyan odaadással és figyelemmel kísérni a beszélgetéseket? Valószínűleg már nem úgy viselkedtek, mint a világ legjobb hallgatósága, mert már meguntátok a problémák megoldását más helyett. Keményen hangzik, de ez csak annyit jelent, hogy már más az értékrendetek. Jobban jártok, ha olyan ember társaságát keresitek, akivel megvan a közös hang.

Forrás:

pexels.com

Sokáig úgy gondoltam, hogy az egyedüllét egyenlő a magánnyal. Aztán ahogy a dolgok változtak, rájöttem, hogy társaságban ugyanúgy lehet magányos az ember és épp ezért a kettő nem köthető össze. Néha kell, hogy magunkkal foglalkozzunk. És hogy mekkora különbség is van a magány és az egyedüllét között? Andi itt mesél nektek róla!

Ahogyan az expasiknak, ugyanúgy a baráti körben is vannak olyan emberek, akiknek nincs helye a jövőnkben. Nem tervezünk velük sem nyaralást, sem közös albérletet. Gondoljátok végig, kik azok, akiket szeretnétek a jövőtökben is látni, és kik azok, akik semmiképp nem illenek bele, így máris kiderül, kit éreztek igazán a barátotoknak.

Ha teljesen elveszve érzitek magatokat, és nem tudjátok, hogy merre halad az életetek, először nézzetek körül a baráti körötökben. Vannak emberek, akik elbizonytalanítanak a változásban és próbálnak az általuk formált ember bőrében tartani. Próbáljátok ki, milyen, ha nélkülük élitek azt az életet, amit ti magatok szeretnétek. Jobb érzés? Nincs is több kérdésem.

A mérgező baráti kapcsolatok próbálnak a múltban tartani és arra a képre formálni, ami szerintük a legjobb – nekik. A jó barátok a jövő felé löknek és elfogadják azt, akik épp vagytok vagy akivé váltok.

A Ha nem veszítetek el barátokat, akkor nem is váltok felnőtté bejegyzés először Vous-én jelent meg.

A Ligretto egy pörgős kártyajáték, amelyhez a gyorsaságon túl a memóriátokra és taktikára is szükségetek lesz.

A Dixit egy kreatív társasjáték, amely akár a csapatépítéshez is tökéletes. A játékhoz használt kártyákon többértelmű, aprólékos és részletgazdag képeket láthattok, és az ábrákra asszociáló gondolataitokból kell megfejteniük csapattársaitoknak, melyik rajz tartozik eredeti tulajdonosához.

A Sztorikocka 9 különböző képeket ábrázoló dobókockát tartalmaz, melyekben a csapat tagjai egy kerek történetet szőnek. A sztori végkifejletének csak a fantáziátok szab határt.

A Társasjátékok, amiket felnőttként is imádni fogtok bejegyzés először Vous-én jelent meg.

Barátokat szerezni mindenkinek nehéz – mondja Ellen Hendriksen klinikai pszichológus, akinek öt tippjét mutatta be az Up Worthy a baráti kapcsolatok kialakításával kapcsolatban.

1. Lazítsatok

Ne akarjatok görcsösen és mindenáron barátokat szerezni, csak legyetek nyitottak, kíváncsiak és figyelmesek. Tegyetek fel kérdéseket, hallgassátok meg a másik válaszait, legyetek barátságosak, és majd szép lassan kialakul egy baráti kapcsolat.

2. Az ismétlés a kulcs

Legyetek türelmesek, és töltsetek minél több időt együtt, mindkettőtöknek kedves elfoglaltságokkal.

3. Avassátok be egymást a dolgaitokba, de ne vallassátok a másikat.

4. Ne féljetek végigvinni

Vessetek fel új ötleteket, terveket, és hívjátok el új barátotokat is.

5. Aggódjatok nyugodtan, de lépjetek is túl rajta

Nem egyszerű kilépni a komfortzónából, de nem is lehetetlen, vágjatok bele új dolgokba.

Forrás:

NBC Universal / Warner Bros

A A barát nagy kincs, felnőttként barátokra lelni azonban nem egyszerű – tippjeinkkel sikerülhet bejegyzés először Vous-én jelent meg.