Nézem a környezetemet és csak arra tudok gondolni, valamit nagyon elcsesznek gyereknevelés terén. Elhiszem, hogy nem egyszerű, de ennyi ordító és picsogó kölyköt életembe nem láttam még.
Mindig is inkább idősebbekkel barátkoztam. Én a húszas éveim közepén vagyok, a baráti társaságom pedig már tényleg közel a harminchoz. Pont abban a korban vagyok, hogy az ismerőseim most szülnek, a rokonaim gyerekei pedig pont tinédzserek. Mindenhova van rálátásom, és őszintén kiakasztanak.
Én sem voltam egyszerű gyerek, ha kellett visszaszóltam, de tudtam, ha olyan stílusban és hangnemben teszem, akkor vagy egy papucs repül utánam, vagy (ahogy mondani szokás) a fal adta a másikat. Felnőve nem féltem a szüleimtől, de volt egy egészséges távolságtartás és tisztelet köztünk. Megtanultam, hogy tartsam magam, hogy érvényesítsem a gondolataimat – anélkül, hogy bunkónak tűnne a stílusom.
Persze, nem azt állítom, hogy mindenki álljon oda, és üsse meg a gyerekét, de van akinek lehet nem ártana, ha némi észt kólintanának belé. A tíz év alattiak nem fogadják el, vagy nem ismerik magát a “nem” fogalmát, a nagyobbak pedig olyan stílusban beszélnek a szüleikkel, hogy szinte ők kérnek bocsánatot, amiért szabályokat szeretnének állítani egy tinédzsernek.
Ez mondjuk nemcsak az ismerősi körömre jellemző, az utcán is hasonlókat látni. Ordító gyerek a bevásárlóközpontban a felvágottak mellett, mert a teli kocsit toló anyukája nem veszi meg neki a (csak tippelni tudok) hatvanadik kisautót, hogy aztán azzal se játsszon három óra múlva.
“Ne idegesíts fel” – szólt egy lány az anyjának, amint elsétáltak mellettem az egyik plázában. Vissza kellett fordulnom, mert arra számítottam, hogy minimum tarkón lesz vágva a stílusáért, de semmi reakció nem jött rá.
Nem tudom mi lesz az eredménye ennek a típusú szerepcserének, ahol a szülők hajtanak fejet a gyerekeik előtt, mintha sohasem tehenének semmi rosszat.
Egy vacsora alkalmával rászóltam egy fiatalkori barátom fiaira, akik ötödszörre jöttek neki a székemnek, miközben sikoltozva rohangáltak körülöttünk. Az egyik elsírta magát, a másik közölte, hogy: “Nem.” Majd az arcomba kiabált. Vártam valami reakciót a felnőttektől, de vagy úgy tettek mintha nem látták volna, vagy rám szóltak, hogy hagyjam őket játszani, hiszen csak gyerekek.
Egy időben a helikopter szülőség volt a menő, de most a “laza” szülőké a főszerep, akik hagyják, hogy egy hatéves áttaposson rajtuk iPaddal a kezében, miközben Peppa malac szól a háttérben.
“Egyenlő félként kell kezelni őket, nekik is van véleményük és érzéseik” – mondta egy barátom, amikor megkérdeztem, mégis miért nem szól rá a gyerekeire, amikor tiszteletlenek vagy rohangálva ordítanak. “Az én véleményem se érdekelne senkit, ha hasra vágnám magam, és verném a földet a kisbolt közepén vagy nyakig az orromban turkálnék” – próbáltam érvelni, de megkaptam, hogy amíg nem lesz saját gyerekem, addig ne próbáljak véleményt formálni nevelés téren.
Talán igaza van, talán megváltozik majd a véleményem, ha egyszer oda kerül a sor. De addig is hiszem, ha valaki meghúzza a másik haját, akkor rá kell csapni a kezére, és elmondani, hogy rosszat tett. Nem lehet mindent rájuk hagyni. És igen, néha egy pofon is belefér.
Ágota történetét Fazekas Nóra jegyezte le.
