Hallássérültként különösen érzékeny vagyok arra, hogy generációról generációra természetesebbé váljon az, hogy a környezetünkben van hallássérült, látássérült, mozgássérült osztálytárs, munkavállaló vagy családtag. Ezt azonban egy gyereknek tanítani kell, biztosítani kell, így ugyanis sokkal hamarabb nyitottabbá válnak a világra, és mire felnőnek, már természetessé válik számukra az, hogy a világ sokszínű, és ez jó. S hogyan tudjátok ezt elérni nála? Nem olyan bonyolult.

Nincs értelme annak, hogy túlféltitek a gyereket, mondván, nem tudná elviselni az élet árnyékosabb oldalát, vagy hogy így jobb neki. Az élet előbb vagy utóbb úgyis megmutatja nekik, nem jobb előre felkészíteni őket? Nyissátok ki a világát óvatosan, lassan, kedvesen. Meséljetek neki mindenről, a miértekről. Úgyis eljön majd az az időszak, amikor mindent tudni akar.

Emlékszem, egyszer ültem egy padon, mellettem egy anya a kislányával. Elgurult előttünk egy mozgássérült, mire a kislány elnevette magát, nyilván vicces volt neki a látvány, nem is tudta hogyan lereagálni. Az anyukája viszont nem utasította rendre, nem magyarázta el kedvesen, hogy mit lát. Nem tágította a világát. Ti ne tegyétek ezt, hanem magyarázzatok, tanítsatok. Minden szó nélkül hagyott kinevetéssel összetörik egy szív valahol.

Forrás:

iStock

Nincs jobb módja annak, hogy megismertessétek a sokszínű világgal, mint az, hogy elviszitek őt oda. Rengeteg felület és program van, ahol ismerkedhetnek sérültekkel, de akár egy utazás során is többet kaphat a világból. Neki ez nem lesz sokkoló, meglepődik, kérdez majd és tudomásul vesz. Az számít, hogy ti mit mondtok neki. A játéknál nem számít, hány kezed van, és az sem, hogy közös nyelvet beszéltek-e. 

Azaz ne hagyjátok, hogy ítélkezzen. Fog, mert mindenki ítélkezik, mert eltanulja mástól. De ti feloldhatjátok benne az előítéleteket, elmagyarázhatjátok, hogy azért kap több figyelmet a sérült osztálytársa a tanító nénitől, mert szüksége van rá.