A lányom lassan a 36. életévét tapossa, de még mindig nem talált rá a szerelem, így a családalapítás sem jött még szóba nála. Tudom, sokat változott a világ, mióta én fiatal voltam, mégis kezdek aggódni, hogy túl sokáig vár.

Lassan 3 éve szakított a korábbi párjával, aki el is jegyezte őt. Én is, és a lányom, Kriszta is úgy gondolta, hogy révbe ért az élete, így nagyon padlóra küldte, amikor otthagyta a férfi. Azóta úgy veszem észre, csak csapong a férfiak között, mintha újraélné a 20-as éveit. A véleményem szerint ebben a korban már nem így kellene viselkednie. Ezt neki is elmondtam, de nem arattam osztatlan sikert a kijelentésemmel. Pedig néha hallania kell az igazságot.

Mindig őszinték vagyunk egymással, gyakran előkerül a párkapcsolat téma, amikor meglátogat. Az utóbbi időben nem nézem jó szemmel, hogy láthatóan olyan férfiak társaságát keresi, akik messze állnak az elköteleződéstől. Nem akartam megbántani Krisztát, de már nem tudtam tovább magamban tartani a véleményem. Elmondtam, hogy ideje lenne felnőni, és nem menekülni a félelem elől, hogy újra elhagyják. Hiszen ő sem lesz fiatalabb, ilyenkor már érdemes lenne inkább a családalapításra koncentrálni. A lányomat persze láthatóan rosszul érintette, amit mondtam, de a  válasza nagyon megdöbbentett:

Így érzem jól magam! Lehet, nekem azt a sorsot szánták, hogy ne legyen gyerekem, és én ezt elfogadom!

Szerinte túl vaskalaposan gondolkozom, és úgy érzi, már most leírtam őt, mint nőt. Pedig erről szó sincs, csak féltem.

Forrás:

Canva.com

Lehet, hogy tényleg komolyan gondolja most ezt, de azt is tudom, hogy a döntését 10 év múlva nagyon megbánná. Olyan érzésem van, hogy magával is elhiteti, hogy ez így jó, de ha nyitott lenne és rátalálna a szerelem, egyből megváltozna a véleménye. Csak félek, hogy akkor már késő lesz…

Tudom, ez egyedül az ő döntése, és el kell fogadnom, akárhogy is alakul, de elfog a szomorúság, ha arra gondolok, unokák nélkül élem le az életem hátralevő részét.