Én mindig átadom a helyemet az idősebbeknek és a várandósoknak kérés nélkül is, amikor az állapotom megengedi, az pedig hogy helyet adok nekik magam mellett alap udvariasságnak tűnik. Ám úgy tűnik, nem mindenkinek...
Nem élem meg csodaszép tündérmesének a várandósságot, így hét hónapos terhesen meg főleg nem. Még bejárok dolgozni, ahova minden nap busszal megyek. Mivel a csúcsforgalom közepén indulok munkába, legtöbbször egyáltalán nem találni ülőhelyet, de szinte mindig van valaki olyan kedves, hogy átadja nekem a helyét. Félreértés ne essék, nem használom kifogásként a terhességem arra, hogy leülhessek, de amikor valaki felajánlja nem utasítom el, ugyanis tényleg elég kimerítő most már fél órán keresztül állva zötykölődni.
"A te terhességed nem az én problémám"
Legutóbbi alkalommal, amikor munka után hazafelé tartottam, szintén tele volt a busz, viszont volt egy üres hely egy húszas éveiben járó, elegánsan öltözött férfi mellett. Természetesen azonnal lecsaptam rá, és megkérdeztem, hogy arrébb rakná-e a táskáját, hogy oda tudjak ülni. A válasza csak annyi, hogy foglalt a hely. Mivel elég messze volt a következő buszmegálló, nem értettem, kinek foglalja így rákérdeztem. Amit mondott az viszont már tényleg megdöbbentett:
"A táskámé a hely, bocsi!"
Először azt hittem, viccel, de amikor az arcára néztem, láttam, hogy teljesen komolyan gondolja. Mivel eleve nem voltam nyugodt hangulatomban, kezdett kihozni a sodromból a dolog. Elmagyaráztam neki, hogy mint ahogy látja, terhes vagyok, és nagyon fáradt, ezért ismét megkértem, hogy vegye el a táskáját.
"A te terhességed nem az én problémám. Nem akarom összekoszolni a ruhámat a táskámmal, úgyhogy nem fogom elvenni!" – mondta.
Eközben egy kedves idős bácsi felkelt, hogy ő szívesen átadja nekem a helyét, de tőle nem fogadtam el. Tényleg egy idős úrnak kellene állva utaznia a buszon, míg a pasi mellett nem ül senki? Rendesen felidegesített a szemtelenségével, ráadásul borzasztóan fájt a lábam, úgyhogy fogtam a táskát leraktam a lábrészhez, és leültem.
Túl messzire mentem?
Ezen természetesen teljesen kiakadt a férfi, és elkezdett velem kiabálni, hogy én milyen udvariatlan vagyok, amiért nem tartom tiszteletben az ő kérését. Természetesen én sem hagytam magamat, de mielőtt jobban belemehettünk volna a témába, fogta magát a következő megállónál, és leszállt. Ezért az ajtóból még visszafordult, és elismételte, hogy milyen idióta vagyok, amiért ezt csináltam. A buszon ezután mindenki engem bámult, de senki nem szólt hozzám, így egy kicsit elszégyelltem magamat. Tényleg én voltam most a bunkó? Hagynom kellett volna, hogy a táskája utazzon azon a helyen, ahol egy ember is ülhetne?
Dorottya történetét Novák Regina dolgozta fel.
